2013. június 30., vasárnap

Nő a pályán

Sokan úgy vélik, a nők - finoman szólva - nem tudnak olyan jól vezetni mint a férfiak. Ezt bizonyítja szerintük az is, hogy a Formula-1 eddigi 64 éves története folyamán mindössze 5 női versenyző fordult meg a száguldó cirkuszban, és ők is összesen 0,5 pontot gyűjtöttek. Ott van azonban az ellenpélda, hiszen a tengerentúlon évek óta 3-4 hölgy is versenyez az IndyCarban, méghozzá nem is rosszul. 2007-ben például Danica Patrick sporttörténelmet írt, amikor Japánban győzni tudott a Tony Kanaanokkal, Dario Franchittikkel, vagy Helio Castronevesekkel megtűzdelt mezőnyben. De ne menjünk ennyire messze. Elég csak a hazai drift bajnokság rajtlistájára pillantani, ahol megtalálhatjuk Szántó Niki nevét, aki már nem egyszer utasította maga mögé azokat a férfiakat, akik ugyebár jobban vezetnek autót, mint a nők. Vagy mégsem?

Még mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez a bejegyzés az autóversenyzésről fog szólni, közlöm, hogy nem. Csupán arra próbáltam rávilágítani, hogy akadnak olyan helyzetek, amikor a hölgyek és a versenypályák térben és időben keresztezik egymás útját, az eredmény pedig egyáltalán nem ad okot szégyenkezésre. Sőőőt...

De a lényeg: ahogy arról már a héten szót ejtettünk, a Totalcar pályanapján lehetőségünk nyílt egy tesztkörre egy elektromos Nissan Leaf volánja mögött. Miután már tőlem hallhattátok a történetet, most itt a lehetőség, hogy meghallgassátok, Brigi hogyan látta a Hungaroringet egy olyan autóban, amiben még sosem ült, egy olyan technikát vezetve, amivel még sosem találkozott. Jó szórakozást!

"Még ha nem is születtem autóversenyzőnek, attól a hírtől, hogy autózhatunk néhány kört a Hungarorinegen, még a kanál is majd kiesett a kezemből. Nem csoda, hiszen a mai napig minden Forma 1-es futamot végig izgulunk és szurkolunk Gergővel, azonban álmomban sem gondoltam volna – hogyha még csak egy kör erejéig is –, de én is azokat a kerékvetőket fogom használni, amelyeket Ayrton Senna, vagy Jenson Button. Így érthető, hogy kicsit kétségbeejtő volt a tudat, hogy alig 10 percünk van visszaérni a boxba, mert mi lesz, ha nélkülünk indulnak el és egy kitűnő csülök miatt esünk el egy ilyen páratlan lehetőségtől. De Gyurinak hála, – aki autóversenyzőket meghazudtoló módon száguldott velünk vissza a pályára – pár perc késéssel ugyan, de megérkeztünk a paddock bejáratához, ahonnan egy gyors sprintet levágva estünk be a Nissan boxába. Megjöttünk, mehetünk!!

Gyors adategyeztetés után felkerült a csuklónkra az a piros karszalag, amely jelezte, igenis jogosultak vagyunk felmenni a pályára. Mondanom sem kell, mindkettőnk arcán legalább 200 Wattos mosoly ragyogott. Körbejártuk az autót, próbáltunk ismerkedni a technikával. Kaptunk néhány hasznos információt a kocsiról, mint például, hogy a fék nagyon érzékeny, finoman használjuk. Nem olyan sokkal indulás előtt tudtam meg, hogy a Nissan Leafben az autotamata váltós autókhoz hasonlóan nincsen kuplung. Még jó, hogy szóltak, mert kereshettem volna a box utcából kifelé hajtva.

Ekkor már kezdtem kicsit feszült lenni, ami köztünk szólva eléggé látszott rajtam. Ugyanis nem nevezném magam kimondottan rutinos vezetőnek. Ahogy Gergő már korábban említette inkább a dieseles kocsikhoz vagyok szokva. Arról nem is beszélve, hogy nem sokszor volt alkalmam a kilométerórát 160-ig felcsavarni. Eddig. Így hát érthető, hogy kellően tartottam attól, hogy egy jó kis végtempónál a gumifalba csapom az autót. De egye fene, egyszer élünk. Az első kör lehetőségét átengedtem Gergőnek. Gondoltam egy kör alatt akklimatizálódom és megpróbálom ellesni
milyen íven, hogyan vesszük be a kanyarokat. Persze ez egy rövid kör alatt lehetetlen, főleg úgy, ha az ember lánya azzal van elfoglalva, hogy „Úristen tényleg itt vagyunk, és autózunk a Ringen”, élvezi a kanyarokat és a sebességet. Az indulásnál Gábor – aki a Nissan képviseletében jött velünk – viccesen megjegyezte, „remélem bírja töltéssel az autó”. Gondoltam, na szép, nesze neked elektromos autó, majd szégyen szemre lemerülünk a kör közepén. Szerencsére erre nem került sor.


Mire észbe kaptam volna, már vissza is értünk a boxutcába. Egy gyors sofőr csere és egy éles gondolat: „Basszus, én jövök!!” De amikor megfogtam a kormányt és beindítottam az autót, minden félelmem elillant, és ahogy mondani szokták, lement a függöny. Már a boxutcában sikerült egy jó kis tempót menni a mi kis elektromos fűnyírónkkal, aminek meg is lett az eredménye, ugyanis az első kanyart kicsit fék csikorgatva és élesen sikerült bevenni. Azt hiszem a két srác ekkor kezdett el komolyabban kapaszkodni a majrévasba. Ezek után úgy döntöttem, igénybe veszem Gergő segítségét és megkértem, hogy hátulról súgva segítsen, hogy az előttünk lévő kanyarokat milyen ívben, tempóban vegyem be, ugyanis ő csukott szemmel is letudná rajzolni a pályát oda-vissza. Persze az is sokat segített, hogy előző nap volt alkalmunk végigsétálni a körön és szemügyre venni a kanyarokat, kerékvetőket. Így egy kis segítséggel ugyan, de a sikerült a pálya nyújtotta lehetőségeket kihasználni, megtapasztalni, hogy milyen is, amikor 160 fölé csúszik a kilométeróra, milyen, amikor a kerékvető megdobja az autót. Sőt, még előztünk is. Hoppá! Mondanom sem kell, élveztem minden pályán töltött percet. Azért az automataváltó jelen helyzetben eléggé megkönnyítette a dolgomat, hiszen így első nekifutásra legalább nem kellett foglalkoznom a váltogatással. Tudom, ez nagyon női logika, de megnyugtatlak titeket a mindennapokban maradok a jó öreg kézi váltónál.

A Leaf pedig tényleg nagyon jól ment, jó volt a tempója, tökéletesen vette a kanyarokat, a fékje pedig tényleg nagyon érzékeny. Lehet egy töltéssel nem lehetne vele elautózni Debrecenből Budapestre, de azon az egy körön tökéletesen működött és hatalmas élményt nyújtott nekünk.


De egy szó, mint szász az autó valóban karcolás mentesen, többnyire gyári állapotában került vissza a Nissan garázsába és mindenki túlélte a kalandot. Mindketten nagyon élveztük ezt a pár kört, hiszen ilyenben még egyikünknek sem volt része korábban. Reméljük a közel jövőben még lesz részünk hasonlóban, hiszen lehet, hogy tényleg egy Raikönnen veszett el bennünk."
Brigi

2013. június 28., péntek

Egy kétkerekű krónikája


Ha jól emlékszem az első lapszám köszöntőjében panaszkodtam, hogy sajnos - sok autóbuzi társammal ellentétben - nem rendelkezek benzinvérű rokonokkal, akik szeretnék, gyűjtenék az öreg vackokat. Szüleim amikor tehették új autót vásároltak, s ugyan volt olyan, amelyet kifejezetten szerettek, többnyire használati tárgyként kezelték őket, amelyek megöregszenek és csere éretté válnak. Egyik nagybátyám motorozik a mai napig is, de ő is egy célszerszámot lát a kétkerekűben, míg a másik nagybátyám a Merkurnál volt autószerelő. Ennek ellenére számára is csak egy eszköz az autó. Ahogy nagyapám is méhészetéhez használja szeretett, de alig tízéves Niváját. Másik nagyapámnak Wartburgjai voltak, ha jól tudom, összesen három, melyből legutóbbi, egy 1990-es négyütemű még mindig a családban van, használatban, kertbe menősnek. Tehát semmi olyan jármű, semmi mánia, csak tárgyak.

Jobb szélen. Látszik, hogy öreg a motor, hiszen még nincs egybeöntve a kormány a lámpával.

Az egyetlen kapocs mégis csak nagypapám volt, aki Wartburgjai előtt - amíg nem volt szükség a család hosszú távon is mobilissá tételére - motorozott. Ugyan akkor még az is funkcionális eszköz volt csupán, ám a cimboráival gyakran gyűltek össze. Nem bandába, hanem csak úgy, de akkoriban mindenki a kétkerekűekkel járt. Apukám emlékszik olyanra, amikor órákat szerelte a motort, gyertyát takarított. Először egy Csepelje volt, majd egy - nagymamám szerint - 1962-es fekete Jawa 175 követte, s ez utóbbi volt az, amelyre apa is emlékszik. Ám ez nagyon régen volt, még a hatvanas években. Aztán autó jött, motor ment.


Mindig is furcsa volt a kapcsolatom a motorokkal. Tetszenek, lehetne, de valamiért még nincs. Nincs rá jogsim, de nem azért, mert nem akarok, vagy nem tudom megcsinálni, hanem valahogy sose alakult úgy. Nem volt robogóm, amíg nem szereztem meg az autó jogsit, addig főleg bicikliztem, és nem is nagyon lebegett célként, hogy szeretnék egy motort. Aztán jött a Bogár, és örültem, hogy valami guruló izé van a seggem alatt, nem akartam másik nyűgöt a nyakamba akasztani. Persze mindig is el tudtam volna képzelni a seggem alatt egy Tritont, vagy akár egy japán motorból épített bobbert is...

Ám egyszer, valamikor 2009 márciusában apával tartottunk Miskolcra, az autóm muzeális minősítésére. Azon ritka alkalmak egyike volt, hogy elkísért, sőt! Előző este még segített is, amikor a féklámpa az utolsó pillanatban megadta magát. Ahogy haladtunk a 35-ösön, előtörtek belőle az érzelmek, és egy nagy sóhaj után annyit mondott: "de jó lenne megtalálni nagyapád Jawáját, felújítani és azt is elvinni OT-ra". Aki ismeri, az tudja, hogy mennyire ritkán vágyik valami olyanra, amire igazából nincs szükség. Talán éppen ezért is maradt meg ennyire. Persze azt követően nem történt semmi előrelépés sem, az egész egy elejtett mondatként vonult volna be a történelem elenyésző, és egyáltalán nem fontos megszólalásai közé, ha...

Ha nem éppen az év decemberében tölti be az 50. életévét, és az utazás után, hónapokkal később valahogy a kaotikusan szövevényes és sokkal inkább fekete lyukra hasonlító emlékezetemből elő nem halásztam azt a bizonyos felsóhajtást. Egy családi összejövetelen félrehívtam a nagymamámat, és kifaggattam, hogy tudja-e, hogy kinek adta el anno nagypapám a Jawat. A nevet tudta, de nagyon régen volt már, valamikor talán 1972-ben. Elmondtam, hogy miért is szeretném megtalálni, szokásához híven megrázta a fejét, és egy "CCC" hang hagyta el a száját, ami az ő nyelvén annyit tesz, hogy "ejj fiam, már megint a hülyeség". De megígérte, hogy segít előásni.

Másnap reggel jött is a telefon, sikerült elérni a bácsi egyik rokonát, aki egyébként az utcában lakó Feri sógorának volt munkatársa, és azok mellett lakik, akik '89-ig minden nap virágot árultak a piacon, Ám sajnos itt meg is szakadt a szál, a rokon nem tudta, hogy hova került a motor, csak annyit, hogy szintén nagyon régen adta el. Csak egy pillanatra szomorodtam el, hiszen nagymamám ezt követően közölte, hogy akkoriban volt egy másik fekete 175-ös is Hajdúböszörményben, nagypapámnak egyik ismerőséé. Ugyan 1968-as, de tökéletes lesz az is! 

Két nappal később már a kezemben is volt az egykori tulajdonos fiának a telefonszáma, és ekkor már tudtam, hogy hajlandó is megválni a motortól. Ám azt is, hogy nagyon rossz állapotban van, nem működik, és 1986 óta egy pajtában töltötte a napjait. Nem számít, itt az eszmei érték a fontos, úgyis teljes restaurálás vár rá.

Ettől függetlenül kicsit késve, de legalább annyira izgatottan mentünk el nagybátyámmal megnézni a motort, amelyet akkorra előhalásztak nekünk a fészerből. Felkészülten, a busszal (Peugeot Boxer) mentünk, bekészítve a spanifert, hiszen hiába volt baljós a telefonban elmondott hibalista, tudtuk, hogy el fogjuk hozni. Pláne olyan áron, amelynek duplájáért kínáltak papír nélküli vackokat a neten, és azokat is bordóban - a fekete Jawa 175 pedig elvileg nagyon ritka.

Nyílt a kertkapu, ott volt a motor, egyszín szürkeségében. Annyira nem is tűnt borzalmasnak, mint ahogy azt az elmondottak alapján vártunk. Ugyan olyan vastagon állt rajta a por, hogy nem lehetett megkülönböztetni a fekete és a króm részeket, nagybátyámra néztem, aki elismerően bólintott. Nem volt pofánk alkudni, így rövid beszélgetés után - amely során természetesen megígértük, hogy gondját viseljük - zsebre raktuk a szürke forgalmit, és bepakoltuk a raktérbe a motort. Ekkor 2009 december 6-át írtuk, volt még 14 napunk arra, hogy működőképessé varázsoljuk, persze mindezt a legnagyobb titokban.

Ami nem is volt olyan egyszerű, mert az első pillantást egy kedves ismerősünk motorszalonjában vetette rá a szerelő. S ennek egyetlen szépséghibája mindössze az volt, hogy a szervízt egy üvegajtó választja el a külvilágtól, és közvetlen szomszédságában van szüleim cégének telephelye, amerre apukám igen gyakran megfordul. Persze nem sejtette volna, hogy az ő motorján dolgoznak éppen, de azért na... Eltelt néhány nap, mire neki tudtak fogni, ám arra a megállapításra jutott a szerelő, hogy nem kap szikrát berúgáskor. Ám sajnos nagyon kevés ideje volt, így ennél tovább nem tudott foglalkozni a dologgal, és ami rosszabb: nem tudott ajánlani senkit, akinek lett volna rá kapacitása.

Így hát az egyetlen, ami változott a vásárlást követően az a motor megjelenése volt, amit egy kiadós mosásnak köszönhetett. Valahogy arra lehetne hasonlítani, amikor egy melós nap után hazamegy valaki, és több szemetet talál a zuhanyzóban, mint ami a kukájában van, aztán pedig csodálkozik, hogy igazából három árnyalattal világosabb a bőrszíne. A Jawa megtisztult, és habár messze nem tökéletes, itt-ott lepattogott a fényezése, néhol végighúztak rajta keményebb tárgyakat, az aranyszínű díszcsík szinte teljesen lekopott róla, a krómozás helyenként felpattogott, és csak nagyon kevés olyan hely van, ahol hibátlan lenne, azért messziről teljesen vállalható állaga lett a víznek és több liter tisztítószernek köszönhetően.

Eljött a születésnap ideje, ahol már maga az esemény is meglepetés volt. Szűk családi kör, és a barátok, mindössze 65-70 ember. Versek, apró, vicces ajándékok (mint pl. lekváros szalonna - állítólag ettek ilyet anno a koliban...), a Jawa pedig már ott pihent ugyanabban a légtérben, a függönnyel eltakarva. Csak ne nézzen oda, csak ne nézzen oda...

Nem nézett oda. Közel éjfél lehetett, amikor minden lezajlott, s mint az esemény drámai csúcspontja (nem volt eltervezve) a háta mögött kitoltuk a motort. Zene le, és ott álltam, mint egy nagy darab... öö, ember, híresen arról, hogy szeretek beszélni ötnél több ember előtt, és kénytelen voltam felkomferálni a motort. Hogy amikor mentünk a Bogárral... és amikor sikerült megtalálni... és akik segítettek... és hogy itt van, és legközelebb ezt visszük OT-ra.

Nem mondom, hogy a rokonok közül nem volt olyan, aki ne könnyezte volna meg. Nem mondom azt sem, hogy apukám sem könnyezte meg, és azt sem, hogy én se. De végül mindenki boldog volt, és bár akkor még nem sejtettem a motor további sorsát, már ekkor megérte minden egyes fillér.

Ám ezután egy újabb hosszú szünet következett a Jawa életében, hiszen megfelelő szakember és idő hiányában a garázsban állt. Kutattam ember után, de sehol sem találtam olyat, aki foglalkozna vele, aztán el is felejtődött, mindig volt valami más, amivel tudtunk volna foglalkozni. Első nagyobb útját is abban a buszban tette meg, amiben elhoztuk Böszörményből, ugyanis a 2011-es Oldtimer és Youngtimer Fesztiválra készülő standunkra magunkkal vittük dekorációként. Itt meglepően sokan érdeklődtek felőle, én pedig a kérdések alig több, mint felére tudtam csak válaszolni, annyira nem voltam képben a dolgokról - és most se értek hozzá sokkal jobban, csak azóta jobban el tudom adni a semmit.

Újabb fél év pihenő után már kezdett elegem lenni a folyamatos állásból és, hogy nem történik semmi sem. Na meg valahol mélyen elkezdett motoszkálni bennem a borntúbívájld érzés, és nagyon motorozhatnékom támadt hirtelen. Meg kell csinálni a Jawat, nincs mese.

Ennek ellenére a tavalyi KgstPartyra még szintén a raktérben utazott át, és szintén csak a kellék szerepét töltötte be. Ám itt már gőzerővel kerestem valakit, aki végre tényleg foglalkozna vele, hogy útra lehessen tenni. Abban az évben a hotel teraszán épp Mikula Laci bácsi motorjainak egy töredékéből nyílt kiállítás, s többen ajánlották az öreget, bár többen mondták azt is, hogy már ő sem vállal munkát, csak magának bütykölgeti a motorokat.


Ennek ellenére megkerestük, hogy volna egy Jawa, ilyen és ilyen, meg tudná-e nézni, hogy nagy-e a baja. Annyit kérdezett, hogy az-e, amelyik ott van lent a sátorban. Miután mondtam, hogy igen az, akkor annyival lezárta a dolgot, hogy az be fog indulni, máris jön, csak elszalad a szerelős kannájáért és egy aksiért. Ahhoz képest, hogy már nem szerel, ez elég biztatónak, továbbá igen magabiztosnak tűnt. Pláne egy akkor már 26 éve álló motor esetében.

De nem tévedett sokat. Rámókoltuk az aksit a nem oda passzoló sarukra, bekötöttük az ideigelenes tankként működő kannát, babrált egy kicsit számomra teljesen ismeretlen részein a motornak, majd annyit mondott, hogy "rúgd be, mert én már nem bírom". Rúgtam egyet, semmi. Még egyet, semmi. Harmadjára sem. Ám negyedjére a negyvenéves vasdarabok életre keltek, és a kétütemű motor a maga egyenletlenségével gyönyörűen beindult. Gázadásra szépen felpörgött, öröm volt hallgatni. Hívtam is azonnal apát, hogy feltegyem a kérdést: szerinte minek a hangja ez a zaj? Nagy volt az öröm a telefon mindkét oldalán. Laci bácsi még elmondta a feltétlen teendőket ahhoz, hogy útra lehessen tenni, majd  pedig elmotorozott a naplementébe.

Persze ekkor már augusztus volt, lassan vége a szezonnak, a jogsit nem lett volna értelme elkezdeni, szóval a Jawa ismét ment a garázsba, ám azzal az elhatározással, hogy tavaszra most már tényleg menni fog. Aztán a tavasz eltelt a szokásos évnyitó találkozókkal-kiállításokkal, és mi ismételten többet voltunk Budapesten, mint itthon. Ráadásul a Bogárnak is rendbe kellett tenni a megdöglött motorját, így bőven nyár eleje lett, mire eljutottam odáig, hogy vegyek egy aksit a motorba, s ezzel le is tudjuk a beszerzendők nagyobbik részét.


Kimostam a 27 éves, kurvabüdös keverékkel teli tankot, és két napig ázott higítóban a benzincsap. Ezalatt betettem az aksit, ám furcsa látvány fogadott. Csupán egyetlen kábel jött a vázból, a másik sarura való hiányzott. Nem mondom, hogy bármihez is nagyon értenék, ami az autókhoz-motorokhoz tartozik, de az elektromos részhez olyan hülye vagyok, mint az asztrofizikához - bár lehet, hogy a kozmosz rejtelmeit még jobban is ismerem. Pláne az zavart be, hogy fél évvel korábban elméletileg ugyanebben az állapotban volt beindítva a motor, tehát ennek így jónak kell lennie. Aztán sikerült megállapítani, hogy egy testkábel mégis hiányzik. Hogy az öreg ezt hogy oldotta meg, arra nem emlékszek. Minden bizonnyal bekötött egyet ideiglenesen.

Szándékosan nem zselés aksit vettem, mert tudtam, hogy ahhoz át kell mókolni a sarukat csúszósra, úgy voltam vele, hogy meghagyom az eredetit. Persze így sem volt jó, mert az új aksiknak amúgy is más a saruja. Két napig állt a dolog, mire sikerült találni egy boltot, ahol nem húszezer forintért kívánnak rámsózni nyolc darab sarut. A Bogár régi kábelkötegéből kivágtam egy darabot, azt rákötöttem a testre. Egyedül a benzincsap tömítő gumiját kellett pótolni, hiszen az az idők folyamán elrohadt, és darabokban esett ki belőle. Szerencsére nem kellett messzire menni, csak pár utcányira, s hamarosan a felújított csappal indultam haza Mátétól - ezúton is köszönöm! Becsavartam, és kész is volt, minden adott a működő motorhoz.

Kitoltam a garázsból, rákészültem az indításra. Családom körülöttem. Első rugás, semmi. Második, semmi. Harmadik... Ismertem a forgatókönyvet, majd negyedjére beindul... De nem. Nem indult se az ötödikre, de még a huszonhatodikra sem. A család ekkor már szétszéledt, ők feladták, hogy ebből még lesz működő motor.


Nem mintha nem lenne teljesen mindegy, de kivittem az utcára, hátha be tudom tolni. Persze így sem indult el. Visszavittem az udvarra, és kicsit szentségeltem. Kissé csalódottan álltam mellette, hiszen elméletileg így már működnie kellett, hiszen korábban is ment, azóta pedig nem csináltunk vele semmit. Kétségbeesésemben rúgtam még egyet rajta, kb. a negyvennyolcadikat, és láss csodát, beröffent. Gyorsan felugrottam rá, megmarkoltam a gázt, és húztam neki egyet. Szépen vette a fordulatot, haha! Semmi sem gátolhat meg abban, hogy csapjak egy próbakört.

Mintha tojással zsonglőrködnék, úgy húztam be a kuplungot, majd óvatosan és kimérten húztam be egyesbe. Pici gáz, kuplung ki, nagyobb gáz, túl sok, picit vissza, kuplung teljesen ki, és... semmi. A motor bőg, de nem megy sehova. Ne már! Újabb próba sebességbe tenni, de csak áll. Leállítottam, végigkövettem a kuplungbovdent, levettem a fedelet, de nem tudtam érdemben hozzátenni, így csak visszaraktam. Újabb indítás - ezúttal elsőre - és újabb próba (nem tudom mit reméltem). Ekkor pattant a húr, és a negyvenöt éves bovden megadta magát. Meglepetésemre nem szidtam senkinek a senkijét, csak csendben konstatáltam a dolgot, és mondhatni boldogan toltam vissza a garázsba. Végre jár!

Így állunk most, három és fél évvel a vásárlás után. Hétfőre van időpontom egy szerelőhöz, aki végre tényleg meg fogja csinálni, hogy jövő hétvégén a Velodromra már saját erejéből hajtson fel, és vigyen végig az oválon. Nem szép, nem csillog, nem nyugati, nem ritka, teljesen érdektelen, csak egy a sokból. Nem is a családi örökség, de mégis valahogy ott van benne minden. A családom összetartása, a lelkesedés, és talán ott van benne egy kicsit nagypapám szelleme is. Ha ott lesz a pályán és menni fog... hát azt hiszem, ennél sokkal többet nem is kívánhatok magamnak.


(Mellesleg, akinek van eredeti indítókulcsa 175-ös Jawahoz, az ne tartsa magában! Hiszen a százas szeg habár roppant elegáns, annyira mégsem korhű megoldás a gyújtás ráadására.)

Villanyborotvával a pályán

Javában zajlott a Totalcar pályanapja a Hungaroringen, mi pedig a mogyoródi Pipa csárdában ültünk, éppen könnyed, zsírban gazdag, atomcsípős ebédünket fogyasztottuk, amikor megcsörrent Brigi telefonja. - Ki a jó Mari néni zaklat éppen, amikor a sült csülökkel harcolunk – mormolta Gyurew két falat között, miközben Brigi előhalászta a mobilt és válaszolt a hívásra. Majd néhány pillanat csönd után felderült az arca. Akkor már sejtettük, hogy mi vár ránk...

Az egész történet annak a bizonyos szombati napnak a reggelén kezdődött, mikor hajnalban sovány koca vágtában hagytuk el a csirkeól szerető ölelését, hogy időben kiérjünk a Ringre és lefotózzuk a Hangyászt. Aztán ugye másképp alakultak a dolgok.

Ültünk a depóban és míg a résztvevők az utolsó simításokat végezték hol az utcai autóikon, hol a versenytechnikán, békésen szemléltük a garázsokat, ahol a kiállítók – a Honda, a Mercedes, vagy éppen a Nissan – hatalmas zászlókkal vették körül a szalonból kigurított csillogó új kocsikat.


Ha már ott voltunk és éppen semmi dolgunk sem volt, gondoltam vetek egy közelebbi pillantást is a Nissan GT-R-re. Alig töltöttem két percet a hófehér kasztni mellett, amikor a semmiből elém perdült egy jókedélyű srác és azzal talált meg, hogy szeretnék-e próbakört a pályán. Hülye kérdés, hát már hogy a viharba ne akarnék. „Kit kell megölnöm hozzá?” – kérdeztem vissza. Meglepő módon senkit, csak egy regisztrációs lapot kellett kitölteni, ők pedig majd jól kisorsolják a győztest. No, mondom, erre akkor benevezünk. S, ha már ott volt velem Brigi is, őt sem kellett sokat győzködni, hogy feliratkozzon.

Kicsit úgy voltunk vele, hogy úgyis van itt rajtunk kívül még egy pár ezer ember, miért éppen minket húzna ki valakinek a keze abból a bizonyos kalapból. Így aztán nem kicsit lepődtünk meg két falat csülök között, amikor a telefonvonal másik végéről azt az információt kaptuk, hogy van 10 percünk visszaérni a boxba, mert mehetünk egy kört a Hungaroringen. Hoppá!!!

Aznapi második vágtánkat követően nem sokkal később már ott toporogtunk a Nissan garázsa mellett, ahol rámutattak az kocsira, amivel majd élmény autózhatunk. Nem, nem a reggeli GT-R-ről volt szó, hanem egy teljesen elektromos Leafről, amit egy komoly köteg kábellel éppen a 220-hoz csatlakoztatva töltöttek. De most komolyan, ki nem szarja le, hogy egy kerti traktorral, vagy egy rollerrel fog körözni? A lényeg, hogy felmehetünk a pályára, és kipróbálhatjuk, milyen érzés megtenni egyet Magyarország legismertebb 4381 méteres karikájából. Hát kurva jó!


Elektromos autónál senki se várjon motorhangot (még a fűnyíróm is komolyabb zajt csap, mint a Leaf), sőt a fokozatnélküli, automata váltónak köszönhetően leginkább egy zárt karosszériás gokarthoz tudnám leginkább hasonlítani a gépet, de ettől eltekintve, mikor a gázra léptem, még én is meglepődtem, hogy milyen dinamikusan gyorsult. Nyilván nem kell sportautókat megszégyenítő nyomatékot várni, de egy kerekeken guruló villanyborotvától nem ezt vártam volna. Ha nyomtam neki, repesztett... nem is rosszul. A kanyar előtt pedig alig kellett rálépni a fékre, hogy megfelelő tempóra visszalassuljunk, és ne zuhanjunk le az aszfaltról. De a legmeglepőbb a futómű volt. A Leaf olyan szinten tapadt, hogy tényleg nagyon komolyan kellett ütnöm ahhoz, hogy a fordulóknál elkezdjen egy kicsit csikorogni a gumi.

Nem mondom, hogy nem mentem volna szívesebben a GT-R-rel, de bakker, ez a kis villanyrezsó úgy ment a Hungaroringen, mint a mérgezett egér. És ilyenkor merül fel az emberben, hogy mekkora élmény lehet egy igazán komoly technikát körbekergetni a pályán. Remélhetőleg a következő pályanapon erre a kérdésre is választ kapunk majd, de kezdésnek a Leaf is tökéletes volt. Így legalább már elmondhatjuk magunkról, hogy kipróbáltuk a Hungaroringet és bitang jó volt.

Binci természetesen jött a nyafizással, hogy ez nem is kocsi, mert milyen dolog, hogy semmi hangja sincs. És amúgy is, ami nem éget benzint azt nem is autó. Olyan ez, mint a sör. Mert, ha a sör egy igazi autó, akkor a Leaf pontosan egyenlő az alkoholmentes, citromos sörrel, ami gyakorlatilag szénsavas limonádé, hiszen az égegyadta világon semmi köze sincs a komlóból és malátából főzött italhoz.

Ebben még van is valami. De amúgy meg kit érdekel, hogy mivel megy körbe, ha egyszer ajándékba kap egy élmény autózást a Ringen. Nyilván ő egy Stratosra (pályára csakazNSX! - Binci) voksolt volna, de a Nissan vezetői egyelőre még nem tervezik a gyár modellpalettájának ilyen irányú bővítését. Szóval neki még várnia kell.


Minden esetre azt elismerte, hogy a Leafnek szép a kipufogója. Én meg még meg is néztem, hogy miről beszél. Aztán a délután további részében próbáltam elkerülni a visítva röhögő Bincit, mert ugye miért is lenne egy elektromos autónak kipufogója, amin keresztül el tudja pöfögni a pontosan nulla égésterméket a légkörbe. Ezt biz' benéztem :)

De a Leaffel tényleg élmény volt a körözés. Legalábbis nekem. Jó, jó, nem régi, se nem éget benzint és még hangja sincs – kövezzetek meg –, de élményre kiváló volt. Aztán majd az augusztusi pályanap után kiderül, hogy egy benzines kocsival milyen érzés veretni a Ringen.

Azt pedig meghagyom Briginek, hogy elmesélje, milyen volt egy nő szemén keresztül megtenni egy kört a pályán egy számára teljesen ismeretlen technikával, hiszen neki korábban még csak diesel kocsikkal volt dolga. Arról nem is beszélve, hogy ekkor találkozott először automata váltóval. S mindezt rögtön egy versenypályán.

Elöljáróban talán csak annyit, hogy nem egyszerű, de szerintem kiválóan boldogult a feladattal, hiszen mindannyian életben vagyunk, hogy elmesélhessük az élményeinket és a Leaf is egy darabban került vissza a Nissan garászába. Lehet, hogy ott lapul egy Räikkönen a csajban?

2013. június 26., szerda

Hangyász a Ringen

Számtalan kultikusabb hely létezik az autósport történetében, mint a Hungaroring – említhetnénk Monzát, Indianapolist, Sebringet, Spa-Francorchamps-t, vagy azt a Le Mans-t, ahol a hétvégén már a 90-edik 24 órás versenyt rendezik meg. Mégis, valahányszor átlépem a Mogyoród határában tekergő aszfaltcsík kapuját, mindig hevesebben kezd verni a szívem. Valahogy úgy vagyok ezzel, mint az elvtársak a Tanú című filmben, mikor narancs helyett citromot termesztenek: „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk”. Félre ne értse senki, imádom a mi kis pályánkat, de sok kell még ahhoz, hogy a legendás helyszínné nője ki magát. De most ez csupán részletkérdés.

Ami sokkal lényegesebb, hogy a múlt hétvégén volt nekünk egy Totalcar pályanapunk, ahol mindenki kipróbálhatta saját maga és az autója képességeit. Ez az esemény jelentette az apropóját, hogy lefotózzuk a Magazin következő számának címlapautóját, egy hosszú évek óta készülő Datsun 260Z pályaautót, vagy ahogy mindenki ismeri: a Hangyászt.


Karottával péntek estében maradtunk, így nyugodtan, a pályán való őrült rohangászás előtt meg tudtuk volna csinálni a sorozatot. És itt a hangsúly a volnán van. Hiszen úgy alakult, hogy a kocsit az utolsó pillanatig szerelték, hogy biztosan ne essen szét az első 300 méter után a célegyenes végi féktávon.

Szóval Hangyász sehol, mi viszont a kapunkon belül. Így volt alkalmunk a lassan a látóhatár mögé ereszkedő nap bronzosan izzó sugaraiban egy kicsit lelkiekben is egyé válni a pályával. Ez első hallásra nagyon hülyén hangozhat, de majd meglátjátok, miről is beszélek.


A paddockba megérkezve néhány szorgos szerelőt pillantottunk meg, akik éppen két kamionba próbáltak begyömöszölni egy csomó versenycuccot, miközben az egyik garázsban még ott pihent két Porsche 911 GT3. Aznap a Porsche Superkupában induló francia DAMS, és lengyel VERVA Racing tesztelt nálunk, előbbi Michael Christensennel, és Richie Stanaway-el, utóbbi pedig Patryk Szczerbinskivel, és Kuba Giermaziakkal. Nem rég fejezhették be a körözést, hiszen a féktárcsák még forrón izzottak, és a versenygumik is olyan lágyak voltak, hogy bele tudtuk nyomni az ujjunkat.

Miután kellő mennyiségű nyálat csorgattunk a Porschékra, fogtuk magunkat és Brigivel úgy döntöttünk, csapunk egy kört a pályán. Gyuri, mikor meghallotta, hogy 4381 métert kellene sétálni, közölte, hogy ő bizony ilyen „hosszú” túrára nem vállalkozik, így maradt a depóban Adával, Bincivel és Danival – és várták a Hangyászt.


Mi viszont elkezdtük kanyarról kanyarra végigjárni a Ringet. Rázókövet simogattunk, fotóztunk kis lila virágot, ami az aszfalt mellett nő és próbáltunk minél többet feleleveníteni az elmúlt 27 év futamainak emlékezetes eseményei közül – hol előzte meg Mansell egyszerre Sennát és Johansont? Hol törte össze magát Räikkönen egy simának ígérkező lekörözés közben? Hol körözöte le Häkkinen félig a füvön, félig a kerékvetőn az egyik Tyrrellt? Hol csapódott a falnak Firman, ami után beugrási lehetőséget kapott a mi Baumgartner Zsoltink? Vagy hol vágtak ki egy kanyarkombinációt a pályából? Közben pedig kőzet- és gumimintát gyűjtöttünk.


Közel egy órát bóklásztunk a kihalt aszfalton, mire megtettünk egy kört. Mire visszaértünk a paddockba, a Porschésok már tábort bontottak, viszont a Hangyásznak még mindig hűlt helye volt, szóval rendeltünk kaját, hogy legalább éhen ne haljunk – és amúgy is, milyen tök jó hangulata lehet a Hungaroring boxutcájában pizzázni. Szinte letettem a telefont, érkezett Vályi Pista, hogy fölöslegesen várunk, mert Karottáék éjfél előtt már biztosan nem érkeznek meg. Szóval menjünk nyugodtan aludni. Na, fasza. De nem esünk kétségbe. Gyorsan megbeszéltük Karottával, hogy akkor másnap zöld hajnalban csináljuk meg a fotókat, ehhez csak reggel hatra kellett a pályára érni. De legalább lesznek király felkelő napos képek a felkelő nap országából származó autóról. Ez már koncepció!


Még megvártuk a pizzát a főbejáratnál, és miközben csöndesen ránk esteledett, megvacsoráztunk. Aztán megcéloztuk a szállásunkat, amit Binci intézett. Na, pont ezért nem lepődtünk meg rajta, hogy konkrétan egy apartmanház hátsó kertjében lévő csirkeólhoz vezetett minket ideiglenes házigazdánk. Négy ember, egy csirkeól. Nem gáz, egy estére ez is jó lesz. Az egyetlen aggodalmunkat mindössze az jelentette, hogy Binci hajlamos úgy horkolni, hogy három utcával arrébb is hallani lehet. (ez aljas rágalom, egyszer fordult elő, az allergiaszezon kellős közepén, teletaknyolt orral - a szerk. avagy Binci) Szóval mindenféle középkori kínzásokat helyeztünk kilátásba, ha az éjszaka folyamán rákezdene és felébreszt minket. Látszott rajta, mennyire retteg, de szerencsére visszafogta magát, így nyugodtan tudtunk aludni majd hat órát. (naugye - Binci)

Hajnalban úgy szedtük össze magunkat, hogy jóformán azt sem tudtuk, hol vagyunk. Csoda, hogy sem csomagot, sem egyikőnket nem felejtettük az ólnak álcázott szobában. Hat óra előtt pár perccel már a Ring kapuja előtt vártunk, de kár volt a sietség, hiszen az élet újra átírta a forgatókönyvet, csak nekünk felejtett el szólni róla.

A paddock korlátjának támaszkodva néztük, ahogy egymás után nyílnak ki a garázsok és a placc megtelik autókkal. Hogy aztán délelőtt 10-kor belecsapjanak a srácok a lecsóba és kezdetét vegye a pályanap, ami tényleg pazar móka volt. De miközben azt néztük, hogy néhány Honda Civic kerget pár Renault Twingót és Mazda MX5-öt, már mind azt vártuk, hogy láthassuk, mit megy a pályán a Hangyász.

Hamarosan ez a pillanat is elérkezett. Többen fogadásokat kötöttek, vajon hány kört után esik szét a technika Karotta alatt... és majdnem igazuk lett. A Datsun 260Z alapjaira készült versenygép ugyanis két lassúcska kört követően visszatért a depóba, ahol kiderült, a baj nem kicsi. Gyors diagnosztika után megállapították, a sperr diffi adta meg magát. De vajon lehet-e még a pályanap vége előtt cseredarabot találni?


Nemcsak, hogy lehetett, de villámgyorsan be is szerelték, és az utolsó negyedórára Bazsó úr is visszatért a pályára. És ezúttal nem poroszkált, de nem ám! Olyat odalépett az ország kedvenc félkész versenyautójának, hogy abba mindenki beleborzongott.

A garázsok fölött, a Paddock Club területén álltunk, ahol a szép számban összesereglett nép és a korlátnak támaszkodva, aggódva pillantott le a boxutcába, „vajon el tud-e indulni a Hangyász?” Elindult, elfordult a célegyenes végén, és eltűnt a szemünk elől. Sprint át a túloldalra, ahonnan egy rövid szakaszon látszik a 3-as kanyar utáni rövid egyenes. „Hol van? Hol van? Ott van! Még mindig megy!” Aztán feszült másodpercek, mire a visszafordító után feltűnik Datsunk a sikán felé vezető szakaszon. Ismét be a fák közé. Az emberek pedig kéztördelve várják, mikor bukkan fel az Alesi kanyarhoz tartó lejtő tetején. „Itt jön! Nem is rosszul jön.” Aztán még éppen látjuk, amint elfordul a 14-esben... sprint a túloldalra, hiszen mindjárt érkezik a célegyenesbe. „Öcsém, ez nyomja neki. Úr Isten, de szép hangja van. Milyen tempót megy!”... és a Hangyász Karottával ismét eltűnik az 1-es kanyarban. Mi pedig ott állunk libabőrösen, a szemünk sarkában apró könnycseppeken csillognak a lemenő nap utolsó sugarai, és úgy örülünk, mint amikor tíz évesen karácsony reggel ki kellett bontani az ajándékokat – a Hangyász működik, és megy mint a háborodás!

A garázsok mögött hatalmas tömeg sereglett össze, hogy láthassa, amint a piros-fehér-zöld autó visszatér a depóba. Karotta pedig úgy ujjongott, mint egy kisgyerek: „Végre működik a Hangyász!!!”

Ezek után toltuk át a boxutcába a 30-as rajtszámú kocsit, hogy a bronzos naplementében Binci megcsinálhassa a fotósorozatot, amire már nagyon-nagyon régóta készülünk, és most végre sikerült összehoznunk. Mi csak ültünk a garázsok tövében és hallgattuk, amint az egyik oldalon kattogott a fényképező, ahogy egymás után készültek a képek, melyeket ti is megcsodálhattok a Rozsdakupac Magazin 2013/4-es számában, a másik oldalról pedig Karotta élménybeszámolóját kagylóztuk, amit bizonyára a pályanapról készített kisfilmben tekinthettek majd meg a Totalcar egyik jövendőbeli adásában.


És miután jól kiélvezkedtük magunkat Kishazánk legismertebb 4381 méterén, csak ültünk a boxutcában, ahol a Rozsdakupac és a Totalcar jelenlévő képviselői együtt lazítottak egy kimerítő hétvégével a hátuk mögött. A nap lebukott a látóhatár mögé, mi pedig mindenféle földön túli örömtől és extázistól átjárva, de rohadt fáradtan sétáltunk át a 39-es depón, hogy szinte beájuljunk a kocsiba és végre hazafelé vegyük az irányt, ahol még várt ránk egy lapzárta. De megérte.


Az augusztusi Totalcar pályanapra pedig már mindenféle fotózás terhe nélkül, csak az autózás öröme miatt fogunk megérkezni, hogy jól szétüssük Binci Bogarát a Hungaroring kerékvetőin.

2013. június 24., hétfő

2013/4


14







A Fordok, és akik csak keresztben autóznak


...és még ekkor alig voltunk túl az ebédidőn. Tökölön a reptérre való bejutás zökkenőmentesen vettük (köszi Lackó!), majd pedig ismételten elcsodálkoztunk azon, hogy a Ford Majális szervezői mennyi, és milyen minőségű autót képesek összegyűjteni az évi nagy összeröffenésükre. Ahogy a Sokadalom esetében mindegy volt, hogy mivel érkezett valaki, itt aztán pláne - annyi kikötéssel, hogy (ha lehet) Ford legyen. De ahogy azt megszokhattuk, A-modelltől a legújabb Focusig szinte minden modellje ott sorakozott a betonon. Legyen Amerikában, vagy akár Németországban készített Ford.



Ugyan most szorított a program, így az elmúlt két évvel ellentétben nem tudtunk annyi időt ott tölteni, amennyit szerettünk volna. Érdekes, hogy ahogy telnek az évek, a találkozó folyamatosan költözik egyre közelebb a reptér bejáratához, ezzel is némi változatosságot hozva ugyanabba a helyszínbe. Most a kanyarban volt az ügyességi, ahol főleg a házitunerek gyilkolhatták csak erre a célra épített pajtaszökevény Sierráikat. Velük szemben parkoltak a szépségverseny potenciális nyertesei, majd pedig végig a kifutó mentén a többiek. 



Az egyik kis placcon a sokat látott, kibelezett fekete-sárga Fiestával kellett köröket teljesíteni. Mindezt úgy, hogy a hátsó kereke helyére a leleményes szervezők egy-egy bevásárlókocsi kereket helyeztek. Ugyebár egy elsőkerék meghajtású autónál elméletben ez nem olyan nagy érvágás, ám látva a folyamatos bénázást, annyira mégsem lehetett egyszerű.



Ám az elmúlt évekkel ellentétben, idén nem a Fordok miatt érkeztünk Tökölre, hanem a reptér végében zajló driftedzésre, ahol egy bizonyos valakit kerestünk, akivel a következő lapszámhoz készítettünk egy gyors interjút. Persze előtte végigjártuk az összes csapatot, végigszakértve a komoly igénybevételnek kitett, nem éppen muzeális jellegű, cserébe borzalmasan erős vasakat. Persze a drift japán eredetű sport, itt Európában főként BMWkkel űzik, hiszen az kapar hátul, és az az olcsó.



Ennek ellenére, itt talán többségben voltak a japánok, és nem is akármilyen autók. Skylineok, Silviák, valamint talán a legszebb mind közül, egy igazi, letisztult, restaurált AE86. Klasszikus japán görgőkön, mindenbizonnyal blacktop motorral ugyan nem volt a legerősebb a mezőnyben, de a tulajdonos nagyon szépen terelgette a pályán. Holtversenyben a tetszés-listán szerepelt az az R33 Skyline, amiről talán csak a két kerek hátsólámpa segítségével lehetett megállapítani, hogy miről is van szó. Ugyanis ilyen igazi lefosott kotlófészket még öreg autóban is nagyon keveset látni, nem hogy egy viszonylag újabb, alig nagykorú vasból. A karosszériaelemek lecserélve üvegszálasra, persze nem törődve az illesztéssel, hézagokkal, mintha csak rágórták volna az autóra, hogy "jó lesz az úgy". S ezután az egészet egy ecsettel letaknyolták feketére, erősen félmunkát végezve. Aaaah, gyönyörű volt... annyira olcsmány, gusztustalan, és igénytelen, hogy egyszerre gyönyörű.



Mondjuk menni pont nem láttuk, de a méretes turbóból nyilvánvaló lehetett, hogy nem bevásárolni járni készült. Persze a többi autó az pályázott, egymás után érkeztek a tesztkörökre az autók, messze nem olyan látványosan, mint amit estére tartogattak. Ennek ellenére szívhattunk egy kis gumifüstöt, elmagyarázhattuk szebbik feleinknek, hogy ez az egész miért jó, végezetül pedig elkészítettük azt a bizonyos interjút.


2013. június 23., vasárnap

Amikor mindenki ott van...


A másnap... na a másnap az kemény volt. Már nem azért, mert túl sok alkohol folyt volna. Sőt, ha jól emlékszem egy lefekvés előtti sörön/fröccsön kívül semmi nem fogyott, miután hazaértünk a Dunában való fürdésről. Cserébe borzasztó korán ébredtünk, hogy időben megérkezzünk az autópiacra, a Sokadalomra. Ugyan szervezők nem voltunk, de innen az Alföld közepéről a tőlünk telhető legnagyobb támogatást igyekeztünk megadni a Totalcar csapatának, illetve a szervezőknek - így egy icipicit magunkénak érezhettük a redezvényt - tehát nem késhettünk. Azaz nem illett (volna) (sokat) késni.


Ennek ellenére persze sikerült kicsit, hiszen egy rövid eltévedés után még találkoztunk a cápás különítvénnyel, akikkel persze nem lehetett a helyszínen beszélgetni, akkor kellett... Még a bejáratot keresve ugyan kicsit elkavartunk, majd aztán Danival - mint tapasztalt tájékozódóversenyzők - átvettük az irányítást és begurultunk. A kapuban kocsisor és Vályi Pista fogadott minket, majd pedig behajtottunk az autópiac területére a Corollával. Aztán az első műanyag fekvőrendőrön úgy felakadtunk, hogy se előre, se hátra.


Persze a sok Sanyipistajóskabélatibi azonnal tudta, hogy mi a teendő ilyen esetben, mert a szomszédos zsibvásárban - ahonnan éppen eljöttek a második reggeli sör erejéig - naponta jár ilyen autó. Sőt, ők ebből írták a doktori disszertációjukat is... De én inkább csak simán megemeltem a Toyotát a sárvédőnél, és onnan vigyorogva foglaltuk el a helyünket. Valami nagyon öreg, nagyon magas, és nagyon makulátlanul eredeti autó mellé szerettünk volna beállni, ám ekkor már tömve volt a parkoló, csak a végében volt egy hely egy OT-s Rekord mellett. Tökéletes!


Még ki se szálltunk, amikor egy kissrác jelent meg előttem, gratulált a magazinhoz, majd a kezembe nyomott egy olyan LEGO-autó dobozt, mint amilyet utoljára 12 éves koromban kaptam. Benne pedig a bogaram pontos mása, jóval kisebb méretben. Sajnos jelenleg technikai akadályai vannak annak, hogy egy fényképet kitegyek róla, de hamarosan pótolni fogom. Ezúton is nagyon szépen köszönöm Kisgyörgy Balázsnak!



Ezután kisebb-nagyobb, megállókkal, hosszabb-rövidebb beszélgetésekkel tűzdelve, körbeszaladtunk a felhozatalon. Hogy mik voltak, azt inkább nem sorolnám fel, inkább csak azt mondom, hogy minden. És tényleg minden. Olyannyira minden, hogy mire a végére ért az ember, kezdhette előről, mert annyi új vas érkezett a távozók helyére. És még ezután is volt olyan, hogy már csak itthon, a galériákat nézegetve vettük észre, hogy "úúú, ez is ott volt?" Pedig igazán ott voltunk, amíg csak lehetett.


Már rendesen ürült a parkoló, amikor mi is úgy döntöttünk, hogy ha már úgyis ennyire kint vagyunk a városból, akkor megleshetnénk Tökölön a Ford majálist, és az azzal együtt zajló, a Lóerők Éjszakájára való felkészítő drift edzést. Ugyan már vészesen közeledett a rendezvény vége, alig fél óra volt hátra a hivatalos zárásig, még mindig több autó próbált befele jutni a területre, mint amennyi elhagyta azt.


A Sokadalom hányattatott sorsa ellenére igen kellemesre sikeredett, méltó maradt az eddigiekhez. Nagy-nagy köszönet érte a Totalcar csapatának, hiszen nélkülük aligha működött volna az az esemény, amely tényleg összehozza az autós embereket, függetlenül attól, hogy milyen vassal érkezik az az adott valaki...


2013. június 18., kedd

Krúz a Dunában


Ilyen-olyan okokból kissé el vagyunk maradva a beszámolókkal, így történetünk most egészen tíz nappal korábbra ér vissza. Péntek, Budapest. Szokásos gellérhegyi szállásunkon vártuk, hogy mikor is indulhatunk a Nyugatiba Peti barátnőéért. Persze logikus lett volna, hogy csak maga Peti menjen ki elé, ám Dani úgy gondolta, hogy elkísérjük a Silviát a Corollával, és csapunk egy kis JDM (ami egy borzalmas nagy baromság, de erről lentebb*) cruise-t a városban. Amiből aztán lett egy közepesen hosszú ácsorgás a dugóban.


Ám mialatt a félórát késő vonatra vártunk a pályaudvar parkolójában, különös, de ismerős hangra, és a forgalomban szokatlan formákra lettünk figyelmesek. A kereszteződésben egy sor igen lapos autó sorakozott, amiről zseniálisan megállapítottuk, hogy 200SX-ek, és Skylineok. S mivel igen ritka típusokról beszélünk, így az is valószínű volt, hogy nem véletlenül gyűltek össze. Lurdy! - mondta Peti, és amint beérkezett a vonat, elindultunk a bevásárlóközpont parkolójába, megnézni, tényleg oda mentek-e.


Nem tévedtünk. A parkoló ekkor már tele volt autókkal, s közöttük volt az a két S13, és az R33 meg az R34 Skyline is. Meg még nagyon sok másik autó, de tényleg nagyon sok. Itt Debrecenben az a mennyiség már egy komolyabb találkozóét kiteszi, ami a fővárosban egy kis esti összejövetel. Persze ezen annyira nem is csodálkoztunk.


Ami azonban mindenképp szívmelengető volt: az emberek itt klikkesedés mentesen parkolták le vasaikat. Ugyan néhol érezhető volt a tematikusság, de amíg a japánok sorában is akadt Jetta vagy Lada, addig a VW-k közé is befért egy Maruti, vagy egy Civic. 

Egy gyors kört követően továbbáltunk, hiszen másnap korán várt minket a Sokadalom. Ám a hegyre felmenet előtt még egy rövid időre megálltunk a rakparton... azaz azon a kis száraz betoncsíkon, ami még megmaradt belőle, hogy egy kicsit katasztrófa-turistáskodjunk. Aztán jött a hülyeség. Ha már ott arra olyan lankás a rakpart lejárata, éppen, hogy víz alatt van, akkor miért ne tolnánk le az autókat egy fotó erejéig? Háttérben az Erzsébet híd, tökéletes!


Igazán nem töltöttünk ott sok időt, de az alatt is odasereglett körént egy jókora csoport bámészkodó, akik nem is igazán tudom, hogy mit gondolhattak akkor rólunk. Talán, hogy megunt autóinktól így akarunk megszabadulni, vagy csak egyszerűen elmebetegek vagyunk... Viszont tény, hogy ők lényegesen több képet készítettek, mint mi.


*JDM - Japanese Domestic Market, avagy japán belpiac. Nem, a te Civiced nem JDM, mert azt Feribácsi vette a feleségének a tahitótszentlászlói Honda szalonban, 1994-ben. Nem japán piacos, hanem európai, és ezen az se változtat, hogy leülteted, és teszel rá olyan kereket, amit a ferdeszeműek is. Itthon kb 10-15 JDM autó van, mondanom sem kell, mindenféle harsogó matrica nélkül.