2013. augusztus 25., vasárnap

Sztenszfeszt


Ugyan a beszámolót már megírtam, meg is fog jelenni a magazin következő számában, alig egy hét múlva. Na meg kb. semmi nem is történt az eseményen, amiről hosszasan be lehetne számolni. Ennek ellenére hogy lehet, hogy zseniális volt az esemény? Egyszerű: sallangmentesen mutatták be a srácok a hazai elborult agyú autós kultúra egy igen nagy keresztmetszetét. Sokak szemében talán ez az egész baromság, mert használati tárgyakból csinálnak szép szobrokat, funkcionálisan zseniális autókat ültetnek használhatatlanságig. Nem az autózás igazi, benzingőzös ágazatát képviselik, ám ez mégis egy életstílus, és szerintem mondhatjuk korstílusnak is, amely igen meghatározó lesz még évek múlva is a világ autós kulturájában. 

Ezt most a 819 Company összefogta. Ez nem tuning, nem nyálverés, nincsenek neonfények, nincsenek alulöltözött lányok, nincs autólimbó, hangnyomásmérés, ez nem erről szól. Gentlemen's cars & gentlemen's meeting, ha szabad némi nemzetközi megfogalmazással élni... És most befogtam, jöjjön a galéria. Persze a további fotók majd a magazinban...


























2013. augusztus 24., szombat

Szívás, 819 és még egy kis 819

Nem terveztem megemlékezni az eltelt hétvégéről, ugyanis már így is hülyének néz sokezer ember, amiért egy működésképtelen fostalicskával járom az országot, ami valamiért mindig szar. Hiába magyarázom meg, hogy az autó alapvetően jó, csak egy csavar, egy pöcök, egy kavics a rossz, a vége szinte mindig az, hogy hosszabb-rövidebb időt az út mellett töltünk. De az események úgy hozták, hogy mégsem lehet szó nélkül elmenni mellettük.


A Bogár régóta állt. Volt egy dugulás a karbiban, ami miatt letettem, nem használtam. Na nem azért, mert olyan hű de nagy probléma, csak valahogy nem jutottam soha odáig, hogy foglalkozzak vele. Lakásfestés, parkettacsiszolás, egyéb munkák elvették róla a figyelmet, de igazán égetően nagy szükség sem volt rá, hiszen az időközben lezajló egyetlen találkozóra, a Velodromra motorral mentünk. Mármint vittük oda a motort. Egy jó hónapnyi állás után jött el egy kedves barátom legénybúcsúja, amire terveink szerint az öreg vasakkal gurultunk volna el a Balatonig. 

Így nekikezdtem a kipofozásnak, a karbit megtakarítottam, kicseréltem a benzincsöveket, hogy biztosan ne legyen itt se gond. Időközben végre valahára sikerült egy nagyon régen vágyott alkatrészt is beszerezni: egy görgős pedált. Sose próbáltam korábban, de tudtam, hogy nekem ez kell, és tényleg! Ám azt nem gondoltam volna, hogy ahhoz, hogy egy gázpedált kicseréljek, szét kell bontanom a fél autót... Mondjuk nem is volt gond, mert így sokkal jobban odafértem a korábbi pedál padlólemezhez odataknyolt csonkjához, amit kiflexeltem a picsába. A kb. 1300 forintos alkatrész, amelyet megspórolt az előző tulajdonos sok kellemetlenségtől mentett volna meg engem, de immár vége.

Még az amúgy frissen felújított önindítóba kellett újra életet lehelni, hiszen erősen bináris működést mutatott az elmúlt időben - vagy indított, vagy nem. Ám miután visszavittem garanciába az elektromoshoz, közölte, hogy az alkatrész tökéletes, máshol lesz a gond. Ki is derült hamar, az önindító persely kopott el. Azaz nem hogy elkopott, valahogy kettétört, és a fele hiányzott. Hogy ezt hogyan sikerült, az a világmindenség stonhenge-i szintű rejtélye marad az idők végezetéig. Csere, kész. Ám a legénybúcsú ugrott, barátaim már nyugdíjas vénemberek, és inkább két új Opellel vállalták be az utat, mintsem a Bogárral pattogni 350 kilométert. Na sebaj, majd az egy héttel későbbi esküvőre vele megyek...

Hát nem. Hiába cseréltük ki a perselyt, hiába jó az önindító, csak nem akar indulni. Az aksi tavaly tavasszal került bele, a kábelek két éve, mi lehet a baj? Előbbi. Kiderült, hogy félig megadta magát a kiváló 6 Voltos elem benne, így nem hajlandó indítani. Ráadásul ez nem olyan, hogy besétálsz valamelyik szaküzletbe és leveszik a polcról, hanem ha szerencsém van, akkor tudnak rendelni egy ugyanilyen szart, ami megadja magát három hónappal a garancia lejárta után. A nálam eltöltött közel hat év alatt ez volt a negyedik akku, amely megfőtt, így azt hiszem eljött az idő a 12 Voltra való átalakításra. Persze szépen elcsomagolom a mostani alkatrészeket, hiszen a dinamót is nem olyan rég újítattam fel. Szóval szép volt a 6 Volt, de elég volt...

Persze az esküvő így kimaradt a Bogárnak, nem akartam csiniben, a teljes násznép előtt autót toszigálni. Na de most hétvégén már nem volt mentség. Idén még csak egy győri túrán (és pár nagyon közelin) voltam vele, kellett a kaland, hívott a Balaton-felvidék, na és persze mostanra esett a 819 Company Stancefest is, amin illendő volt saját autóval megjelenni.

Betoltuk, majd felkerekedtünk, és nyakunkba vettük az országot. Mivel igen sok kilométernek néztünk elébe, így kivételesen autópályán tartottuk fel 80-90-es tempónkkal a forgalmat. A gázpedál imádnivaló, gond nélkül szaladt a vas... egészen az M0 felüljáróig. Itt egy pici torpanás... majd később egy újabb... végül pedig már egyenletesen rángatott. Ne már! Nagy vészhelyzet nem volt, mert Daniékkal mentünk tovább Bupapesttől, és ha meghal az autó, akkor tudjuk folytatni az utat a Corollával. De azért ne már!

A Hősök teréig jutottunk, amikor végre ki tudtam szálni, hogy a motorba kukkantsak. Az AC utáni benzinszűrőbe csak köpködve érkezett a benzin, szóval vagy az halt meg, vagy valami dugulás esete forog fenn. Még átgurultunk Gyuri lakása elé, ahol neki tudtam látni a szétszedésnek. Időközben KG a segítségemre sietett, de okosat ő sem tudott mondani. Kivettük a tankot, lekötöttem az AC-ról a benzincsövet, aztán nagy levegő és fúj... és fúj. Elvileg átjár a levegő, tehát vagy kiment a kosz, vagy tényleg AC baja van. Próba szerencse, összeraktuk, beindítottuk, működött. Kiváló, mehetünk tovább.
Felvettem Daniékat, irány a Balaton! Ismét csak probléma nélkül jutottunk el... az M7 nekünk kellő kijáratáig. Kb. 5 kilométerrel a cél előtt ismét megállt alattunk, de ekkor már tudtam, hogy mi a baj. Nem akartunk az út szélén, sötétben szerelni, Dani nagypapája elhúzott minket Akarattyán a házig, ahol rutinos mozdulattal szedtem szét, és immár a nagy, szovjet pumpával fújtam ki a benzincsövet. Ha ezzel nem jön ki a dzsuva, akkor semmivel. 

Hát semmivel. Ugyanis két nappal később, amikor éppen Akarattyáról tartottunk a Badacsony, majd Fonyód irányába, Füreden ismét rángatni kezdett. Finoman megjegyeztem neki, hogy ha egy mód van rá, akkor még a városon belül rohadjon le, mert ott tudok valamit kezdeni vele. Az autóm egy úr, mert pont egy benzinkúttal szemben állt meg, csak át kellett tolni a négysávos úton.

Itt kompresszorral fújtuk át a rendszert, majd vettem egy benzinszűrőt, és betettem a tank és a padlólemez közé. Innen miénk az út, nem lehet hiba. A Balaton is gyönyörű, ide akarok költözni.

Keszthelyig jutottunk, amikor egy nagy pukkanásra lettünk figyelmesek. Azt hittem, hogy átmentem egy kólásdobozon, vagy valami hasonlón, és ebben a tudatban autóztam volna tovább, ha nem állunk meg 200 méter múlva vizet venni, és nem veszem észre, hogy erős füst jött a motorháztető alól. Felnyitottam, és ekkor jött a mellbeszúrás: az ékszíj elszakadt. Pótalkatrész persze nincs nálam. 

Az még nem lenne tragédia, ha töltésem nincs, mert így se indított, a Balaton körül pedig úgyis sokkal több a lakott terület, ott lámpa se kell. Ám a dinamó végén van a ventilátor, ami a motor hűtését biztosítja, így annyira nem lenne vicces a hatvan fokban autózni. Pláne nem úgy, hogy hasonló okból kellett idén tavasszal szétborítani a komplett motoromat. Na de hol kap az ember ékszíjat Keszthelyen vasárnap délután? Sehol.

Kellemes napsütéses gyalogtúra a mezőn át, papucsban, a Teszkó-Obi-benzinkutak-autószerelő műhelyek sokszögében, ám sehol semmi. Minden csak hétfőn. De nekünk vissza kell jutni Almádiba, mert még ma dolgunk van! Gyors kiírás, hátha 11000 facebook követőnk közül valaki tud okosat mondani. Sok segítség érkezett, de sajnos egyik opció sem működött, hiába volt ismerős, vagy strandolt, vagy egyéb dolga akadt, Keszthelytől messze.

Végül Lackó csörgött és mondott egy telefonszámot, Czefernek Máté, a 819 Company tagja, annyi instrukcióval, hogy ő majd segít. Felhívtam a srácot, egy kis türelmet kért, körbetelefonál. Közben mi meglestünk újabb műhelyeket, ahol ugyan kaptunk ajándékba ékszíjat, csak a méret nem stimmelt.

Csögött a telefon, hívott Máté, hogy sikerült szerezni, egyik ismerőse szerelőjének van egy 900-as ékszíja polcon, csak el kell menni érte Rezire. Ám mivel a Bogár nem mozgóképes, eljön értünk, és kivisz minket. Már ezt önmagában nem tudtam hogyan megköszönni, de amikor közölte, hogy nem tartozunk érte semmivel, akkor éreztem úgy, hogy de, épp, hogy nagyon sokkal...

A 819 Company számomra már a kezdetekkor nagyon szimpatikus kezdeményezés volt, ám azt nem gondoltam volna, hogy ennyire komolyan gondolják ezt az autós összetartás dolgot. Többfelől hallottam már, hogy sokkal nagyobb, régebbi, magukat autós egyesületként hirdető, közösségért harcoló országos csapatok hagytak már szarban hozzájuk csatlakozó autósokat, holott elméletileg a segítségre "esküdtek". Máté egy teljes délutánt töltött el a mi bajunkkal, teljesen önzetlenül, totál ismeretlenül. Azt hiszem büszke vagyok arra, hogy az országban vannak ilyen emberek, és büszke vagyok arra a munkára, amelyet a 819 Company közösségépítés alatt megépített. És persze nem tudom elégszer megköszönni Máténak és Lackónak a segítséget!


Hogy a 819-élmény tovább fokozódjon, másnap megrendeztek egy zseniális találkozót, amelyről bővebben a magazin következő számában olvashattok - így nem írnám le még egyszer. Ám ide már mindenféle gond nélkül érkeztünk meg. Vasárnap este egy veszprémi kitérőt követően megaludtunk Akarattyán, hogy reggel egy háromfős konvollyal elinduljunk Budapestre. 

A rendezvény után pedig először maradtam egyedül az autóban a hétvége folyamán, és nagyon bíztam abban, hogy több kalandban nem lesz részem. Nem is volt. Egyedül azon izgultam, hogy a betankolt benzin kitartson hazáig, de ezzel sem volt semmi gond, a teljes túrát 6.2-es fogyasztással teljesítette. Ez nem az eddigi legjobb, de azt hiszem elégedett lehetek. 

Az idei szezont még igencsak kihúzom a jelen elektromos rendszerrel, és a téli garázsolást követően jön majd az átalakítás. Ilyenkor mindig az tűnik a leglogikusabb döntésnek, hogy egy kanna benzint rálocsolva, a lángok által szabadulok meg drága autómtól, ám amikor a hétvégét követően beállok a garázsba, mindig rájövök, hogy túlságosan szeretem ahhoz, hogy akár csak csúnyán nézzek rá.

2013. augusztus 21., szerda

Jó munkához idő kell


A kétrészesre sikeredett Csepel Royal história második feléhez érkezett, míg az első az ötletről, és az alapról szólt, addig ez a munkálatokról, és a végeredményről. 

Februárban került hozzám ez a bizonyos kerékpár, a terv pedig már akkor kész volt, ám egy hónappal ezelőtt tudtam csak elkezdeni az építést - már amennyire ez annak számít. Nem vagyok nagy guru a témában, a legtöbb márka (még) nem mond sokat, így elsődlegesen a látványra helyeztem a hangsúlyt. Hozzáteszem az alap gondos kezek által állt össze (a vázon kívül kevés dolog maradt eredeti), így egy nem teljesen gyári állapotú Royal 3 tulajdonosa lehetek. 

A terv igen egyszerű volt, a saját ízlésem szerinti legszebb állapotot kellett elérni idővel. Ez új nyereggel, gumikkal, markolattal, pedállal és a vázon kívül szinte minden elem fehérre fényezésével elérhető volt. Eleinte bizakodóan álltam a dolgokhoz, hisz egyik sem túlságosan nagy feladat, az alkatrészeket hamar be tudtam szerezni, a fényezőhöz is lett hamar időpont, tehát a siker egyre közelebb került. 

Teltek a hetek, újabb és újabb okok miatt csúszott a fényezés, illetve a küllő színterezés, de végül eljött a nap, mikor minden összeállt, és kéznél volt. Innen gyors legozás következett, a dolgok 70%-át össze is tudtam rakni, a finomabb részleteket viszont egy helyi gurura bíztam. Már félkész állapotban látszott, hogy nem akármilyen látvány lesz ez a jószág, ám ma, egy héttel később, mikor betoppantam a mesterhez, csapott meg igazán a dolog. Kész volt, ragyogott, olyat mutatott mint eddig soha.

Innen remélhetőleg már semmi nem tart vissza a napi használattól, szóval nemsokára irány pest, és kezdődhet a csapatás.