Hangyász a Ringen

Számtalan kultikusabb hely létezik az autósport történetében, mint a Hungaroring – említhetnénk Monzát, Indianapolist, Sebringet, Spa-Francorchamps-t, vagy azt a Le Mans-t, ahol a hétvégén már a 90-edik 24 órás versenyt rendezik meg. Mégis, valahányszor átlépem a Mogyoród határában tekergő aszfaltcsík kapuját, mindig hevesebben kezd verni a szívem. Valahogy úgy vagyok ezzel, mint az elvtársak a Tanú című filmben, mikor narancs helyett citromot termesztenek: „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk”. Félre ne értse senki, imádom a mi kis pályánkat, de sok kell még ahhoz, hogy a legendás helyszínné nője ki magát. De most ez csupán részletkérdés.

Ami sokkal lényegesebb, hogy a múlt hétvégén volt nekünk egy Totalcar pályanapunk, ahol mindenki kipróbálhatta saját maga és az autója képességeit. Ez az esemény jelentette az apropóját, hogy lefotózzuk a Magazin következő számának címlapautóját, egy hosszú évek óta készülő Datsun 260Z pályaautót, vagy ahogy mindenki ismeri: a Hangyászt.

Karottával péntek estében maradtunk, így nyugodtan, a pályán való őrült rohangászás előtt meg tudtuk volna csinálni a sorozatot. És itt a hangsúly a volnán van. Hiszen úgy alakult, hogy a kocsit az utolsó pillanatig szerelték, hogy biztosan ne essen szét az első 300 méter után a célegyenes végi féktávon.

Szóval Hangyász sehol, mi viszont a kapunkon belül. Így volt alkalmunk a lassan a látóhatár mögé ereszkedő nap bronzosan izzó sugaraiban egy kicsit lelkiekben is egyé válni a pályával. Ez első hallásra nagyon hülyén hangozhat, de majd meglátjátok, miről is beszélek.

A paddockba megérkezve néhány szorgos szerelőt pillantottunk meg, akik éppen két kamionba próbáltak begyömöszölni egy csomó versenycuccot, miközben az egyik garázsban még ott pihent két Porsche 911 GT3. Aznap a Porsche Superkupában induló francia DAMS, és lengyel VERVA Racing tesztelt nálunk, előbbi Michael Christensennel, és Richie Stanaway-el, utóbbi pedig Patryk Szczerbinskivel, és Kuba Giermaziakkal. Nem rég fejezhették be a körözést, hiszen a féktárcsák még forrón izzottak, és a versenygumik is olyan lágyak voltak, hogy bele tudtuk nyomni az ujjunkat.

Miután kellő mennyiségű nyálat csorgattunk a Porschékra, fogtuk magunkat és Brigivel úgy döntöttünk, csapunk egy kört a pályán. Gyuri, mikor meghallotta, hogy 4381 métert kellene sétálni, közölte, hogy ő bizony ilyen „hosszú” túrára nem vállalkozik, így maradt a depóban Adával, Bincivel és Danival – és várták a Hangyászt.

Mi viszont elkezdtük kanyarról kanyarra végigjárni a Ringet. Rázókövet simogattunk, fotóztunk kis lila virágot, ami az aszfalt mellett nő és próbáltunk minél többet feleleveníteni az elmúlt 27 év futamainak emlékezetes eseményei közül – hol előzte meg Mansell egyszerre Sennát és Johansont? Hol törte össze magát Räikkönen egy simának ígérkező lekörözés közben? Hol körözöte le Häkkinen félig a füvön, félig a kerékvetőn az egyik Tyrrellt? Hol csapódott a falnak Firman, ami után beugrási lehetőséget kapott a mi Baumgartner Zsoltink? Vagy hol vágtak ki egy kanyarkombinációt a pályából? Közben pedig kőzet- és gumimintát gyűjtöttünk.

Közel egy órát bóklásztunk a kihalt aszfalton, mire megtettünk egy kört. Mire visszaértünk a paddockba, a Porschésok már tábort bontottak, viszont a Hangyásznak még mindig hűlt helye volt, szóval rendeltünk kaját, hogy legalább éhen ne haljunk – és amúgy is, milyen tök jó hangulata lehet a Hungaroring boxutcájában pizzázni. Szinte letettem a telefont, érkezett Vályi Pista, hogy fölöslegesen várunk, mert Karottáék éjfél előtt már biztosan nem érkeznek meg. Szóval menjünk nyugodtan aludni. Na, fasza. De nem esünk kétségbe. Gyorsan megbeszéltük Karottával, hogy akkor másnap zöld hajnalban csináljuk meg a fotókat, ehhez csak reggel hatra kellett a pályára érni. De legalább lesznek király felkelő napos képek a felkelő nap országából származó autóról. Ez már koncepció!

Még megvártuk a pizzát a főbejáratnál, és miközben csöndesen ránk esteledett, megvacsoráztunk. Aztán megcéloztuk a szállásunkat, amit Binci intézett. Na, pont ezért nem lepődtünk meg rajta, hogy konkrétan egy apartmanház hátsó kertjében lévő csirkeólhoz vezetett minket ideiglenes házigazdánk. Négy ember, egy csirkeól. Nem gáz, egy estére ez is jó lesz. Az egyetlen aggodalmunkat mindössze az jelentette, hogy Binci hajlamos úgy horkolni, hogy három utcával arrébb is hallani lehet. (ez aljas rágalom, egyszer fordult elő, az allergiaszezon kellős közepén, teletaknyolt orral - a szerk. avagy Binci) Szóval mindenféle középkori kínzásokat helyeztünk kilátásba, ha az éjszaka folyamán rákezdene és felébreszt minket. Látszott rajta, mennyire retteg, de szerencsére visszafogta magát, így nyugodtan tudtunk aludni majd hat órát. (naugye - Binci)

Hajnalban úgy szedtük össze magunkat, hogy jóformán azt sem tudtuk, hol vagyunk. Csoda, hogy sem csomagot, sem egyikőnket nem felejtettük az ólnak álcázott szobában. Hat óra előtt pár perccel már a Ring kapuja előtt vártunk, de kár volt a sietség, hiszen az élet újra átírta a forgatókönyvet, csak nekünk felejtett el szólni róla.

A paddock korlátjának támaszkodva néztük, ahogy egymás után nyílnak ki a garázsok és a placc megtelik autókkal. Hogy aztán délelőtt 10-kor belecsapjanak a srácok a lecsóba és kezdetét vegye a pályanap, ami tényleg pazar móka volt. De miközben azt néztük, hogy néhány Honda Civic kerget pár Renault Twingót és Mazda MX5-öt, már mind azt vártuk, hogy láthassuk, mit megy a pályán a Hangyász.

Hamarosan ez a pillanat is elérkezett. Többen fogadásokat kötöttek, vajon hány kört után esik szét a technika Karotta alatt... és majdnem igazuk lett. A Datsun 260Z alapjaira készült versenygép ugyanis két lassúcska kört követően visszatért a depóba, ahol kiderült, a baj nem kicsi. Gyors diagnosztika után megállapították, a sperr diffi adta meg magát. De vajon lehet-e még a pályanap vége előtt cseredarabot találni?

Nemcsak, hogy lehetett, de villámgyorsan be is szerelték, és az utolsó negyedórára Bazsó úr is visszatért a pályára. És ezúttal nem poroszkált, de nem ám! Olyat odalépett az ország kedvenc félkész versenyautójának, hogy abba mindenki beleborzongott.

A garázsok fölött, a Paddock Club területén álltunk, ahol a szép számban összesereglett nép és a korlátnak támaszkodva, aggódva pillantott le a boxutcába, „vajon el tud-e indulni a Hangyász?” Elindult, elfordult a célegyenes végén, és eltűnt a szemünk elől. Sprint át a túloldalra, ahonnan egy rövid szakaszon látszik a 3-as kanyar utáni rövid egyenes. „Hol van? Hol van? Ott van! Még mindig megy!” Aztán feszült másodpercek, mire a visszafordító után feltűnik Datsunk a sikán felé vezető szakaszon. Ismét be a fák közé. Az emberek pedig kéztördelve várják, mikor bukkan fel az Alesi kanyarhoz tartó lejtő tetején. „Itt jön! Nem is rosszul jön.” Aztán még éppen látjuk, amint elfordul a 14-esben... sprint a túloldalra, hiszen mindjárt érkezik a célegyenesbe. „Öcsém, ez nyomja neki. Úr Isten, de szép hangja van. Milyen tempót megy!”... és a Hangyász Karottával ismét eltűnik az 1-es kanyarban. Mi pedig ott állunk libabőrösen, a szemünk sarkában apró könnycseppeken csillognak a lemenő nap utolsó sugarai, és úgy örülünk, mint amikor tíz évesen karácsony reggel ki kellett bontani az ajándékokat – a Hangyász működik, és megy mint a háborodás!

A garázsok mögött hatalmas tömeg sereglett össze, hogy láthassa, amint a piros-fehér-zöld autó visszatér a depóba. Karotta pedig úgy ujjongott, mint egy kisgyerek: „Végre működik a Hangyász!!!”

Ezek után toltuk át a boxutcába a 30-as rajtszámú kocsit, hogy a bronzos naplementében Binci megcsinálhassa a fotósorozatot, amire már nagyon-nagyon régóta készülünk, és most végre sikerült összehoznunk. Mi csak ültünk a garázsok tövében és hallgattuk, amint az egyik oldalon kattogott a fényképező, ahogy egymás után készültek a képek, melyeket ti is megcsodálhattok a Rozsdakupac Magazin 2013/4-es számában, a másik oldalról pedig Karotta élménybeszámolóját kagylóztuk, amit bizonyára a pályanapról készített kisfilmben tekinthettek majd meg a Totalcar egyik jövendőbeli adásában.

És miután jól kiélvezkedtük magunkat Kishazánk legismertebb 4381 méterén, csak ültünk a boxutcában, ahol a Rozsdakupac és a Totalcar jelenlévő képviselői együtt lazítottak egy kimerítő hétvégével a hátuk mögött. A nap lebukott a látóhatár mögé, mi pedig mindenféle földön túli örömtől és extázistól átjárva, de rohadt fáradtan sétáltunk át a 39-es depón, hogy szinte beájuljunk a kocsiba és végre hazafelé vegyük az irányt, ahol még várt ránk egy lapzárta. De megérte.

Az augusztusi Totalcar pályanapra pedig már mindenféle fotózás terhe nélkül, csak az autózás öröme miatt fogunk megérkezni, hogy jól szétüssük Binci Bogarát a Hungaroring kerékvetőin.