2013. április 30., kedd

Kátyútenger vs BMW - avagy a magyar valóság


Debrecen útjait a szokásosnál is jobban megviselték a téli hónapok. Ezen az állapoton természetesen nem javít az évek óta húzódó, új villamosvonal építés, aminek kapcsán az egész város, de legalább a fontos közlekedési vonalak fel vannak túrva. Mit lehet erre mondani politikamentesen? Megszoktuk...

Azonban amint a tavasz első sugarai megjelentek az ország második legnagyobb városának egén, azonnal elkezdtek kátyúzni, utat marni, kiváló sebességgel, vitatható minőségben.Történt vasárnap, azaz 3 napja, hogy békésen autóztam, leengedett ablakkal, nyitott tetőablakkal, a Nagyerdőn.

Békés tempóban gyorsítottam egy gyalogátkelőhely után, amikor a járdáról leesett egy közepesen szimpatikus bringás kissrác. Így az út széléről, a felezőre húzódtam, ennek köszönhetően egy úthibát már nem tudtam elkerülni.

Iszonyatos csattanás a jobb hátsó futómű irányából, majd hatalmas csörömpölés. Fasza. Persze a kissrác erre nem eszmélt, hiszen az agybadugós fülesen üvöltött kedvenc empéhárma, amit a webshopból, ergo valamilyen torrentoldalról, vásárolt. Ennek fele sem tréfa kb. 50 méter után megálltam, örömmel nyugtáztam, hogy gumi még van a felnin, így vagy a torony szakadt fel, vagy az összes szilent egyszerre ment legelni, netán a toronycsapágy fejezte idejekorán. 1-2 cigi, majd 4-5 miatyánk és 2-3 üdvözlégymária után tárcsáztam a 107-es számot, hiszen egy jegyzőkönyv csak jó lenne, bár nem hiszek abban, hogy megtérítik a káromat, max pereskedünk. A felháborodásom alapja az, hogy túlzás nélkül 3 havonta nyúlunk bele a futóműbe, ráadásul gyári beszállítós alkatrészeket használunk, valamint sokat tankolok és adózok, így elvárható lenne az, hogy épkézláb utakon járhassak.

Megérkezett két rendőr, köszönés után közölték, hogy megbírságolhatnak, mivel nem az út és látásviszonyoknak megfelelően vezettem. Na ekkor eldurrant az agyam. 50 méterre van az átkozott zebra, ahol megálltam, az autóm valaha volt 100 lóerővel ekkora távon nem gyorsul 40-nél többre, még nyélgázon sem. Hogy a bánatos picsába vezethettem nem megfelelően?

Oké, hogy az úton ki volt téve, egy egyenetlen útfelület tábla, de az én olvasatomban nem azt jelenti, hogy tankcsapdákat találok minden sávban. Sebesség korlátozás persze sehol, így a 40 bőven belefér, szerintem. 


Ha ez nem volna elég, megtudtam azt is, a teljesen készségessé vált rend őreitől, hogy kártérítésre ne számítsak. Ugyanis azzal, hogy azon az útszakaszon, az egyik kátyúba, másfél hónapja kihelyezett az út fenntartója - ergo a város - egy forgalomterelő táblát, valamint ott az egyenetlen útfelület tábla, így ez a város szerint munkaterület. Így innentől kezdve a város nem felel annak állapotáért, miért nem vezetek figyelmesebben? Nem mellesleg megjegyezték, hogy nincs jogszabály ami arra vonatkozna, hogy a munkaterület minősítés meddig lehet hatályos, nincs határideje annak, hogy az észleléstől számítva mennyi időn belül szükséges javítani az úthibát. Ezektől függetlenül fotózták a ’baleset’ helyszínét és az autómat, majd egy szóbeli figyelmeztetésben részesültem, hisz van elég bajom így is.

Tisztában vagyok azzal, hogy a rendőr felső utasításra cselekszik, úgy gondolom teljesen korrekten, mondhatni emberségesen jártak el velem szemben. Azonban nem értem, hogy 2013-ban, hogy lehetnek ilyen elbaszott szabályozások és ez miért nem zavar senkit? Tekintettel arra, hogy rengeteg bőrt lehúznak rólunk autósokról, szerintem nem lehetetlen elvárás az, hogy megtérítsék a kátyúkárt, ne hárítsák át a felelősséget sehova. Úgy gondolom, hogy abból a pénzből, ami a teljesítményadó, valamint a benzin jövedéki adója, meg az egyéb sarcok meg KELL tudni oldani azt, hogy BIZTONSÁGOSAN tudjunk, mi autósok közlekedni. Érdekes máshol is esik hó, máshol is van hideg, máshol is sóznak utat, mégis van normális aszfalt.

Hétfőn az Aterimotorsportnál kezdtem a napot, ahol a kárfelmérés során megállapítást nyertek az alábbiak:
- 4 hónapos toronycsapágy 6 darabba szakadt
- a lengéscsillapító átütötte a csomagtérkárpitot
- a lengéscsillapító átlyukasztotta a jobb hátsó hangszórót
Ezt egy 40 cm hosszú, kb. 15 cm mély úthiba okozta, melyet külön táblával nem jeleztek. Az esetet követő első munkanapon nagy erőkkel vonult ki a szurokbrigád és az ominózus utca hibáit kijavították. Hamarabb nem ment volna?

2013/3


#13







2013. április 29., hétfő

Egy csepp múltidézés

Mióta két évvel ezelőtt útjára indítottuk a Rozsdakupac Magazint, sikerült nagyon komoly barátságot kialakítanunk a Csepel Művekkel, melynek leharcolt, ütött-kopott gyárépületei kiváló, egyedi hangulatú háttere(ke)t szolgáltatnak az egyes fotósorozatokhoz, nem is beszélve a lehetőségek végtelen számú permutációjáról.



Az egész ipartelep kicsit olyan, mintha egy időutazós film közepébe csöppent volna az ember – macskaköves utak, téglafalú épületek (és ezek még igazi téglák, nem azok a mai modern, fröccsöntött klinkelt vackok), és minden egy hajdani, már-már a feledés homályába burkolózó kor hangulatát idézi.

Éppen ezért furcsa, hogy eddig még senkinek sem jutott eszébe, hogy „hé, mi lenne, ha csinálnánk egy veteránautós dzsemborit egy olyan közegben, ami minden ízében azt az időszakot hozza vissza, amikor kedvenc Škodáink, Polskijaink, Trabantjaink, Wartburgaink, Ladáink, vagy éppen Moszkvicsaink készültek?”. Vagy ha netalán mégis megszületett volna egy ilyen gondolat valaki fejében, hát az bizony mélyen hallgatott róla, és inkább valami város széli bevásárlóközpont parkolójába trombitálta össze a népet, hogy ott tartsanak egy találkozót.



Nem úgy, mint a Retropartizánok, akik fogtak egy hatalmas, üres, ódon csarnokot Csepelen, és jól megtöltötték azt a keleti blokk járműiparának jeles képviselőivel. De, hogy ne csak a szovjet oldal rajongótábora örülhessen, érkezett jó néhány Volvo és Saab is, mi pedig nagyon távolra mentünk keletre, és kitoltunk egy jó öreg Corollát. Sőt, a gyárépület mellett kialakított veterán parkolóban még néhány veterán amerikai gép is tiszteletét tette. Mondom én, időutazás a javából.


Részemről az ötlet, és a megvalósítás is csillagos ötöst érdemel, hiszen nagyon sokan döntöttek úgy, hogy kiruccannak a szikrázó tavaszi napsütéses hétvégén, hogy kicsit magukba szívják egy letünk kor hangulatát, és nyálat csorgathassanak a gyönyörű vasakra. Ehhez komoly érvet szolgáltatott, hogy bizony a szervezők nem nyerészkedni, nem meggazdagodni akartak a buliból, csupán megmutatni mindenkinek hőn szeretett járgányaikat. Ez pedig mindenképpen megsüvegelendő. Főleg ebben a mai pénz orientált világban.


Arról azonban egyelőre nem szól a fáma, hogy a nagy érdeklődésnek köszönhetően jövőre is lesz-e Retropartizánok, vagy csak egyszervolt Budán (jobban mondva Csepelen) kutyavásár. Akár így, akár úgy, de az hét szentség, hogy szükség van az ilyen kezdeményezésekre, nemcsak az autós/motoros közösségi élet építése miatt, de a hagyományőrzés, a retro közlekedési eszközök megőrzése miatt is. Hiszen a mellékelt példa azt mutatja, hogy az embereknek igenis igénye van arra, hogy időről-időre magukba szívhassanak jó adag veterán benzingőzt, Lada, Škoda, Trabant illatot, és megmutathassák a jövő autóbuzijainak, hogy bizony, apu és anyu annak idején ilyen kocsin tanult vezetni, és bizony kisfiam, te is egy ugyanilyen narancssárga, kombi Wartburgban fogantál meg.


A Retropartizánok pedig nemcsak megfogant, de meg is látta a napvilágot. Reméljük szerencsénk lesz látni, és végigélvezni azt is, ahogy felnő. Csak így tovább!

2013. április 28., vasárnap

Tanuljunk Škodául!

Hétvégén ismét nyakunkba vettük az országot. Ezúttal azért, hogy kilátogassunk egy új, és remélhetőleg hagyományteremtő eseményre, a Retropartizánokra, amiről most nem szeretnék túl sokat elárulni, hiszen holnap egy hosszabb légvételű írást olvashattok majd róla ugyanitt.

Szóval a lényeg, hogy Kishazánk kedvenc fővárosában, valamint annak környékén randalíroztunk. Mivel a szálláskérdést nem sikerült városon belül megoldani, egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttünk, hogy Daninál (alias Havazoo) töltjük az estéket, aki nem messze Pesttől, Rétságon székel. Hogy ezt milyen jól tettük, azt nem is sejtettük.

De kezdjünk mindent a legelején. Úgy esett, hogy csatasorba kellett állítani Lujzit is, bár motorikusan még bőven akad vele teendő. Ugyanis az előző tulaj miután rendbe rakta a méltán világhíres Jikos karburátort, úgy érezte, hogy nincs kedve 2-3 Mátyás királyt elkölteni azért, hogy rendesen működjön az alkatrész, így az összeszerelés során tömítés helyett egyszerűen csak gépzsírt használt. Ennek az lett az eredménye, hogy a karbi szív egy csomó fals levegőt, és még fütyül is, ha úgy van... és általában úgy van.

A felújítószett nem érkezett meg időben, így már nem volt idő a generálra, indulni kellett Pestre. Segáz. Bepakoltunk, elindultunk, és bár többen óva intettek egy ilyen hosszúságú úttól, mondván: „Pestig 3-4-szer megfőzi a hűtővizet, és amúgy is szét fog esni a csehszlovák technika.”


Jelentem: semmi ilyesmi sem történt! Sőt. A kislány olyan vígan tette meg a 230 kilométeres utat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Kiváló 7 literes átlagfogyasztással átszeltük a fél országot, és megérkeztünk a nyomdába a legfrissebb, immáron 13. lapszámért, aztán felhúztunk Danihoz Rétságra.

Másnap koránkelés, és indulás Csepelre, a Retropartizánokra. Elől Dani és Binci a Corollával, hátul pedig jómagam, Lujzi volánjánál. Csordogáltunk lefelé a nógrádi hegyekből, egyik városkát a másik után hagytuk a hátunk mögött, amikor Sződliget végén Dani hirelen beleállt a fékbe. Nem értettem mi van, de amint kiszálltunk a kocsikból azonnal megvilágosodtam. Binci valahogy kiszúrt egy bontót, ahol épp egy fehér 120-ast bontottak nem túl nagy lelkesedéssel. Beballagtunk, és hirtelen megindult a nyálelválasztásom – a kocsi hátulján három betű csillogott a kora délelőtti napfényben: GLS. És, igen. A beltérbe pillantva megláttam azt, amire azóta vágyok, hogy megkaptam a Škodát. Ez pedig a fordulatszámmérős műszerfal. Pillanatok alatt kikaptuk az alkatrészt, amiért olyan röhejesen olcsón sikerült hozzájutnom, hogy még én is belepirulok. Aztán pedig folytathattuk utunkat Pest felé... fülig érő vigyorral.


Aztán a kellemes meglepetés után egy újabb, sok tekintetben még kellemesebb élmény fogadott, mikor kiszálltam Lujziból a Csepel Művek egyik hatalmas csarnokának árnyékában. Egy fiatalember perdült elém a semmiből, az arcán széles vigyorral, és a következő mondatok hagyták el a száját: „Szia Gergő! Bíztam benne, hogy kint lesztek, ezt neked hoztam.” És azzal a mozdulattal átadott egy könyvet. Egy nem is akármilyen könyvet. Egy Škoda 105, 120, 130, Rapid, Garde, meg a jó Mari néni tudja még, hogy mi mindennek a szerelési útmutatóját, amit annak idején Jaroslav Andrt követett el jó 500 oldalban. Így most már talán fogalmam is lesz, hogy mégis milyen úton módon fogom tudni kicserélni a 120L műszerfalát a GLS-ével. Vagy legalábbis segédletem már van hozzá. Szóval ezúton is szeretném nagyon szépen megköszönni Reményi Zoltánnak az ajándékot :)


U.I.: Azóta természetesen hazaértünk Debrecenbe. Lujzi kiváló eredménnyel zárta első hosszabb légvételű útját, melynek során közel 1000 kilométert tekertünk le mindenféle műszaki probléma, vízfelforrás, magzatvízelfolyás, vagy hasonló nehézségek nélkül. Mi lesz itt, ha egyszer tényleg rendbe lesz téve a motor? Az ziher, hogy kimegyünk vele a világból...

2013. április 24., szerda

Csehszlovák kávé

Úgy látszik fellendülőben van mifelénk a volt Csehszlovák ipar. Nem régiben Gergő lett boldog Skoda tulajdonos,én pedig egy Jawát tudhatok a magaménak. Nálam ez kicsit hamarabb kezdődött. Egész pontosan egy évvel ez előtt, amikor a Simsonomat egy Jawára cseréltem.  Sajnos a jogsi még váratott magára egy jó fél évet.  Aztán jött a tél, és egy kevés őszi motorozást leszámítva nem nagyon lett használva a vas.

Aztán a tél folyamán elgondolkoztam azon, hogy cafe racert kellene belőle építeni. Végül arra jutottam, hogy a motor túlságosan jó állapotban van ahhoz, hogy szétfaragjam. Ám ekkor jött a felismerés, hogy apukám évekkel ezelőtt szerzett be potom pénzért egy ugyanilyen Jawát.

Hozzátartozik a történethez, hogy a korábbi tulaj, egy alkesz öreg úr a vétel előtt kirakta a motort az utca közepére, és amit tudott kalapáccsal szétvert. Ez a kisebb gond, mert nem gyári lámpákat tervezek a kávéra. A nagyobb probléma az, hogy a hengerfejek a gyújtásdekni és a kuplungdekni is a kalapács áldozatául estek az ámokfutásnak. Persze egy alkoholistának nem okoz elég örömet egy motort egy hatalmas kalapáccsal szétverni. Jött a hosszabbító-fúró kombó. Ki lett fúrva a tank, egy helyen a váz, és a blokk baloldali fele is. (A jobb oldali csak azért nem mert addig nem ért el a hosszabbító.).


Sebaj. Az alap adott, az ötlet adott,és kell egy cafe racer!

Nemrégiben hozzá is fogtam a teendőknek. Első lépésben a lyukas blokkközép lett meghegesztve.  Szerencsére ehhez a típushoz sok bontott alkatrészt lehet még találni, így pár hete be is szereztem a szükséges elemeket, amik pótolni tudják a kalapácsnak áldozatul esett darabokat. A cuccok meg is jöttek tegnap, úgyhogy nincs más hátra, mint előre!


Kezdődhet a lego!

2013. április 22., hétfő

Profizmus kérem, profizmus - avagy két vakegér a Hungaria Classic-on


Amikor csütörtök délután a félig szétborított bogármotor fölött görnyedve próbáltam megfejteni, hogy mit hogyan, milyen tömítéssel és hova kell csavarozni, akkor még nem voltam teljes bizonyossággal meggyőződve arról, hogy szombat reggel meg fogok tudni jelenni Győr mellett, a Hungaria Classic rajtjánál.

De aztán péntek reggel Robi tudott rám szánni néhány órát, így ketten lényegesen könnyebben tettük vissza a motort a helyére a dugattyúprobléma orvosolása után. Ám ekkor Robi ismét magamra hagyott. Motor a helyén, de a csavarokat, kábeleket magamnak kellett visszakötögetnem, holott az autószerelő tudományom valahol a Jeremy Clarksonéval van azonos szakmai szinten. Egész jól ment, majd egy rövid időre Zoli is segítségemre sietett, de az utolsó simításokat (pl. hogy legyen szikra) magamnak kellett kiharcolnom. Viszonylag nehezen kelt életre a motor, de mikor öt hónap után önerőből kiálltam a kis vassal az udvarból, vigyorom szélesebb volt, mint a Tisza. Pedig az most nem kicsi.


Úgy gondolom, hogy nem teljesen normális az, aki frissen összerakott motort nem próbál ki olyan terepen, ahol, ha baj van, azonnal akad segítség. Jelentem, én a garázskapu - kertkapu túra után úgy éreztem kellőképpen megbízható az autó ahhoz, hogy problémamentesen elindulhassak vele fél órával később a csekély 260 kilométerre lévő Rétság irányába. Gond nélkül teljesített a kis drága, hajnali 1 körül le is parkoltam Daniék garázsa előtt.

Reggel korán kezdtünk, a nappal együtt keltünk, hogy időben megérkezzünk Nyúlra. Egy kis hegyi, majd Szlovákiai túra után, Esztergomnál már vágtattunk is a nem túl jó állapotú utakon, s ekkor már sejtettük, hogy kicsit késni fogunk. Szerencsére 10 perc csúszás miatt nem lettünk elzavarva, megkaptuk a rajtszámot, csöpögünk egy sort az autókra, meghallgattuk az utasítást, és már indultunk is a Rábaringre. Kicsit olyanok voltunk, mint a strandpapucsban, fürdőgatyában és ájlávnyújork pólóban kolbászoló turisták, akik véletlen betévednek Monte Carloban a kaszinóba, ahol szmokingos urak szívják hatodik szivarjukat a harmadik skót whisky mellé, s monoklijukat szemük elé tartva társalognak a 20. század meghatározó festészeti irányzatok evolúciójáról. Nem ótés, rajta van az út pora, kicsit alacsonyabban van, kitört a hátsó két kerék, mit keresnek ezek itt?


Mindenki olyan műszerekkel volt felszerelve, mintha a Holdra indulna a túra. Órák, stopperek sokasága, papír, számológép, stb... Persze mi is beszereztünk egy analóg stoppert, mert hát a profizmus az kérem profizmus. Nem túl jó jel egy tájékozódási feladatokkal teletűzdelt verseny előtt, de már a pályán nem sikerült megtalálnunk a rajtot. De nem csak nekünk, hanem a többi résztvevő is bolyongott az emelkedőkkel-lejtőkkel körforgalmakkal, és járhatatlan utakkal tarkított Rábaringen.

Mire beestünk a parabolikán a sorba, már volt, aki elindult. Volt a rajtig 20 percünk, ám ezt az időszakot sikerült a szintén kezdő, Lancia Deltával érkező csapattal együtt autóbámulással eltölteni, így amikor elérkezett az időnk, későn estünk be a rajthelyre. Ugyan ez nem jelentett semmit a verseny szempontjából, a versenybírók csúnyán néztek ránk. Ezúton is elnézést kérünk tőlük, de hát ha az embernek odaállítanak ennyi, és ilyen veteránautót, akkor eltereli a figyelmét, na.


Elindultunk a pályán. Daninak némi gondot okozott az itiner értelmezése, de végül (hogy véletlen, vagy direkt, azt nem tudom) sikerült megtalálnunk az első szakaszt. Azt beszéltük meg, hogy habár a többség a századmásodpercekért harcolt, mi úgy voltunk vele, hogy ha 5 másodpercen belül leszünk a megadott időhöz képest, akkor az már hatalmas siker. Mert mint mondtam, a profizmus, az profizmus. 

Ehhez képest az első időnk a 10 másodperces szakaszon 10.35 lett, majd a 10.50-esen 10.45. Ez utóbbi a mezőny legjobb ideje lett (hoppá!), de hogy nehogy elbízzuk magunkat, a szakaszok között ismét kóvályogtunk eleget a Rábaringen. Miután mind a négy feladatot teljesítettük, és megtaláltuk a kijáratot is, elindultunk az első körre, amely a 82-es főút szakaszán néhány közeli falut érintve, egy erdészeti úton végződött. Ezeken a szakaszokon kissé megszenvedtünk a kátyúkkal és egyéb úthibákkal, de nem ám, hogy a Porschék, Mercedesek és a Mustang lenyomjon minket... 


Ám sajnos ezen a ponton kijött az, hogy a részben általam kicsit talán hirtelen összerakott motor nincs éppen a legtökéletesebben versenyre kihegyezve. Az emelkedős szakaszon kissé nehezen mászott fel az autó, mintha gyújtásprobléma lett volna, be-bedadogott. Ezt azért nem értettem, mert az út folyamán is másztunk hegyeket, és ekkor nem tapasztaltunk hasonlót. Ám, amikor Pannonhalmán a Főapátsághoz másztunk fel, eldöntöttük, így nem folytatjuk a versenyt. Átváltottunk turista üzemmódba, és bámészkodtunk egy sort, majd pedig utolsók között beestünk az ebédhez.

Szerettünk volna még visszamenni fotózni egy keveset a pályára, de addig a mezőny nagyja már elindult az újabb külső szakaszra, így úgy döntöttünk, hogy Győrben fotózunk még egy autót a Magazin későbbi számához, majd pedig elindulunk haza, hisz Debrecen nem éppen a szomszédban van. Furcsamód a korábbi dadogás abszolút megszűnt, úgy járt a motor, mintha Ferdinand Porsche saját kezűleg rakta volna össze egy fehér padlós laboratóriumban. 


Cserébe lecsúszott a gázbovden a karbiról. Ugyan csak egy csavar tartja, de a ráfeszített rugó miatt egy szűk órácskát eljátszottam vele, mire ismét meg tudtam húzni úgy, hogy az alapjáraton ne olyan legyen, mint egy Formula 1-es autónak, amikor kialszanak a piros lámpák. Mert letört volna a keze Joao Paolo de Concencao-nak a brazil gépsoron, ha három centivel hosszabbra vágja le azt a bizonyos utángyártott gázbovdent, nem pedig pontosan akkorára, hogy a hegyének a csücske elérjen a porlasztóig... Mindegy.

Navigátoromat Győrben hagyva folytattam az utamat az országon át, immár ismét minden probléma nélkül. Csupán szülővárosomban, Tatabányán és Budapesten álltam meg egy-egy rövid pihenőre. Nagyon jól megfigyelhető, hogy kitavaszodott, ugyanis elmebeteg módon közlekedő motorosok mellett, az állatok is ész nélkül próbálják bepótolni a párzási időszak hó miatt elmaradt heteit. Ez okozta talán, hogy a Hortobágyon egy jól megtermett kannyúl úgy gondolta, hogy lefejeli a Bogár orrát. Habár egy kisebb - de épp elég nagy - horpadás keletkezett a csomagtartó alján, szerintem a nyúlnak jobban fájt a dolog. 


Azt talán mondanom sem kell, hogy hazaérkezéskor az előtt elaludtam, hogy párnát ért a fejem, pedig máskor igen nehezen szokott sikerülni. A próbautat a vártnál sokkal jobban, egy apró kis hibácskával abszolváltuk, a Hungaria Classic-on pedig - habár nem feltétlen a mi korosztályunk versenye - fantasztikusan éreztük magunkat, annak ellenére, hogy félúton fel kellett adjuk a küzdelmet. Nagyon szépen köszönjük a szervezést, és a lehetőséget, nagyon reméljük, hogy lesz még alkalmunk hasonló megmérettetésen részt vennünk!

2013. április 13., szombat

Egy furcsa találkozó és az eldugott kiállítás



Egy átlagos szombatnak indult a DeLorean-Scirocco találkozó, ami hatalmas nyálcsorgatásba torkolt, egy ismeretlen bevásárlóközpont eldugott mélygarázsának legalsó szintjén. Mikor megérkeztünk az 56-osok terére egy maroknyi csapat lelkendezett a megjelent kb. tucatnyi autóra, a napsütés ellenére is hideg időben. Örömmel simogattuk meg újra 2. számunk címlapautóját, valamint annak automata testvérét. Őrület ez, 2 minősített veterán DeLorean DMC-12. A sorban tovahaldva szebbnél-szebb Sciroccok parkoltak javarészt a 2. Generációból, szerencsére többnyire erdeti állapotban, személyes kedvencünk a fekete amerikai lökhárítós kivitel volt, szolid ültetéssel.


Nagyjából fél óra elég volt, hogy az autók helyett az emberi kapcsolatok kerüljenek fókuszba. Ekkor begördült valami furcsaság, egy Mitsubishi Galant kombi, a cápa orrú, amiből rossz oldalon kászálódott ki a gazdája. Nocsak, gondoltam, nézzük meg, hátha valami belpiacos huncutság. A Legnum felirat igazolta sejtésemet, a motortérbe pillantva, pedig elámultam, V6, twinturbo, 2,5 literes lökettérfogat. Mint a gazdától kiderült, 300 lóerő, amit összkerékhajtás igyekszik megzabolázni és kölcsönöz marhajó vezethetőséget. Mindig tudtam, hogy a japánok nem teljesen normálisak, bukkake partykat rendeznek, illetve csillió lóerős autókat fejlesztenek, amit csak a saját szigetükön értékesítenek, mindezt úgy, hogy a maximum sebességüket kivétel nélkül 180-ban limitáják.



Míg a leesett államat megkerestem mögöttünk már sorakoztak az autók, akik a Garay Centerhez készültek. Állításuk szerint ott lesz majd igazi meglepetés. Egy közepesen eldugott plázában vajon mi meglepőt fogunk találni? - gondoltam, de mivel közel volt átgurultunk. 

Nem bántuk meg. Olyan autócsodák parkoltak a -4. szinten amik felűlmúlták minden várakozásunkat. Akinek a csöpögés nem lett volna elég, azok a nyitott autókba be is szagolhattak. Igen, színes-szagos kiállítás, tapogatható járgányokkal. Nem mi voltunk kivételezett helyzetben, mindenki számára elérhető a tárlat, minden hónap első szombatján. Az - úgy gondolom - jól jellemzi az autók élményértékét, hogy a benzingőz által kevéssé megfertőzött szebbik feleinket több, mint 3 óra után alig tudtuk hazacsábítani. Innentől viszont beszéljenek helyettem a képek.








2013. április 4., csütörtök

VW P125


Annak ellenére, hogy a Bogár volt a világ legtöbb darabszámban eladott népautója, nagyon sok helyen kis, büdös, lenézett valami volt, Magyarországon az előző rendszerben státuszszimbólumnak számított, lévén nyugati autó, nem lehetett akárkinek. Többnyire orvosok, tanárok használták. Igen ám, de amit használnak, az el is romlik, ahogyan azt Murphy nagyon okosan mondotta vala, csak apáink idejében még nem úgy működtek a dolgok, hogy kiguglizták a leglehetetlenebb alkatrészt, és ha kellett, akkor a világ másik feléről, de heteken belül megérkezett. Pláne nem léteztek a maihoz hasonló bogárboltok, ahova elég csak bemenni, vagy akár csak egy telefon, és másnap házhoz hozza a futár az alkatrészt.

Semmi sem volt. Még alkatrész sem. Nem is csoda, így került be a Bogarak műszerfálba a Videoton rádió, az ajtóra a Skoda tükör, és a gyári színkódok helyett a Neolux gyönyörű árnyalatait fújták fel a kerítésfestéshez is csak korlátozottan értő fényezőmesterek. Nem is csoda, hogy a 90-es évekig annyi kókány megoldás született, hiszen bár a rendszerváltáskor a kapuk és a lehetőségek megnyíltak, az igényesség, az ízlés és a megszokás nem változott. Egészen az évezred végéig, illetve a kétezres évek elejéig kellett várni, amíg civilizált formában kapható nem lett minden a levegős Volkswagenekhez.
Éppen ezért az itthon épült autók között nagyon nagyon ritka az olyan, amely ne esett volna át valami korábbi kókányoláson. Nincsenek könnyű helyzetben azok, akik most szeretnének Bogarat venni, mert szinte csak szart lehet kapni, de még talán ők a szerencsésebbek, hiszen azokat a vasakat, amelyeken látszik a hozzá nem értő mókolás, messziről el tudják kerülni.

Én nem voltam ilyen szerencsés. Öt éve vettem egy olyan autót, amely a megjelenése alapján egy kifogástalan veterán, amely hozzáértő, és műkedvelő kezek alatt készült el. Ezt bizonyította azon rengeteg apróság megléte, amely a Standard modelleken másképp volt, mint a DeLuxe-okon - tehát a felújításkor csak hosszas kutatással nézhetett utána a felújítást végző kolléga. Visszafényezte az eredeti színére, meghagyta az eredeti kárpitokat, ergo, az autót hasonló részletességgel restaurálták. Elméletileg.

Néhány zavaró apróság volt csupán. A kárpit színére fújt műszerfal, és 1-2 nem betömött lyuk a bódé, amelyek korábban oda nem való kapcsolók helyéül szolgáltak. Apróságok, amelyeket hamar orvosoltunk. Ugyancsak értetlenül álltam a kiemelt hátsó futómű, és az oda rakott kisebb gumi miatt, ám ezt is visszaültettük gyári állásba, és boldog lehettem. Ekkor vettük észre, hogy az egyik oldali torziófedél alatti gumitömítés Typ3-ba való. Tökéletesen jó Bogárba is, mindössze annyi a különbség, hogy a nagyobb VW-hez való gumiban van egy plusz mélyedés, aminek Typ1 esetén nincs szerepe. Viszont az alkatrész jóval drágább, mint az egyszerű, ami a Bogárba való. A cucc új volt, tehát nem lehetett a szoci rendszer alkatrészhiányára fogni... Ki az a hülye kretén, aki szándékosan fizet többet ugyanazért? De ha nem is fizet többet, miért nem a jót veszi meg bele?

Ez még hagyján. Apróság, ami nem bosszantja az embert, hiszen semmin nem változtat. Ám a mai napomat folyamatos, és igen heves anyázással sikerült eltöltenem, amikor kiderült, hogy a motoromban Nagy Polski (!!!!!) dugattyúk vannak. Igen-igen, tudod, az a lengyel vas, ami Fiat liszensz alapján készült, és kábé annyi köze volt a Volkswagenhez, mint nekem az X-Faktor döntőjéhez.

De ez hogy történt? Nem tudom. Valamelyik okos előző tulajdonos gondolhatta úgy (mivel a motor felújítására 2004-ben került sor, így bizonyára a közvetlen előttem lévő idióta barom), hogy kidobja belőle a picsába az eredeti dugattyúkat (ki tudja, lehet repedt volt, kopott, vagy akármi baja lehetett), és még véletlenül sem fordult meg a fejében, hogy körbenézzen, vagy csak bemenjen a tizenpár kilométerre lévő Bogárboltok vagy műhelyek egyikébe, és vegyen egy szett új, vagy akár bontott dugattyút. Nem, inkább átment Lacibácsihoz, a két sarokkal lentebb lévő hobbibontóshoz, aki egyébként atomreaktort épít használt Ikarus alkatrészekből.

Hősünk vitte magával a blokkot, és próbálgattak. A Simsoné nem volt jó, a Wartburgé sem. A nyugati autók dugattyúja drága volt, de nini! Ott a Polák motorja, az kábé stimmelni fog bele! És így is lett. A méret megegyezett, emberünk adott cserébe Lacibácsinak egy rúd kolbászt, és már vitte is nagy örömmel, hogy hatalmas vagyonokat spórolt meg zseniális elméjével.

Eltelt három év, a Bogár gazdát cserélt, leköltözött hozzám. Ugyan vásárláskor szét lett húzva a blokk, hogy átnézzük a tartalmát, de mivel mindent rendben találtunk, nem ástuk bele jobban magunkat a részletekbe. Ám most, hogy a motor őszi túlmelegedésekor meglágyultak a gyűrűk, kicsit jobban bele kellett kukkantani.

Kivettük a motort, levettük a hengerfejeket, s miután szabadok lettek a dugattyúk, megmértük a gyűrűket, megrendeltük az újakat. Ezek ma reggelre meg is jöttek, szóval még pont elég idő maradt összerakni és betenni, sőt még a holnap déli tervezett indulás előtt egy próbakörre, esetleg kisebb beállításokra is lett volna idő, mielőtt elindulunk a holnap esti Cruise Night-ra Csak a gyűrűk lötyögtek a dugattyún. Értetlenül álltunk előtte, hiszen biztos volt, hogy 2-2-4-es gyűrűszettet rendeltük meg, amely ezekhez kell. Aztán rájöttünk: a dugattyún nem találtunk semmi VW-re, vagy Mahle-re utaló nyomot, csak egy ismeretlen kódot. Néhány telefon után derült ki, hogy igazából ilyen dugattyú a Nagy Polskiban van.

Nem volt ezzel semmi probléma, mert tökéletesen passzol bele, hibátlanul működött, nagyon jól fogyasztott, de azért na... Egy BMW-re teszünk Trabant ajtót, ha a az eredeti leszakad, ahogy Zsigulira se mókoljuk rá a 123-as Merci légszűrőjét, még akkor sem, ha tökéletesen passzol rá. Pláne akkor nem, ha ugyanolyan egyszerűen hozzájutunk az adott típus alkatrészéhez.

Most két lehetőség előtt állok: vagy rendelek egy szett Nagypók gyűrűt, és összerakjuk így a motort, vagy Bogáréra cserélem a dugattyúimat. Szerintem ez utóbbit választom majd, hiszen zavarna a tudat, hogy idegen alkatrész van az autómban. Imádom a P125-öt, sőt talán az egyik legszebb szocialista autónak tartom, de azért mindennek megvan a maga helye...

A Cruise Night így bukta, hiába dolgoztunk az autóval. Őszintén kíváncsi lennék, hogy mi járhatott a kedves előző tulaj fejében, amikor ezt így összerakta, ahogy arra is, hogy a mai nap folyamán hányszor csuklott...

2013. április 3., szerda

Hungaria Classic

Ha valaki néhány hete azt mondja nekem, hogy a közeljövőben az első Oldtimer Superkupa versenyemre fogok készülni, azt minden bizonnyal közepesen hangosan nevetem ki. Na nem azért, mert egyébként nem lenne kedvem a hasonló megmérettetéshez, csak nem tudtam elképzelni azt az élethelyzetet, amikor a földtől 5 centire hasaló Bogaram volánja mögött, egy faliórát a műszerfalra akasztva megjelenek a kifogástalan veteránautókból és tapasztalt versenyzőkből álló mezőnyben.
Ám nagyon úgy néz ki, hogy ez idén mégis meg fog történni, ugyanis Noszvai András úgy gondolta, hogy nem elég, hogy a Velodromon évről-évre rontjuk a levegőt, vegyünk részt az idei első futamon, az általa szervezett Hungaria Classicon. Így hát kitöltöttük a nevezési lapot, és - habár már az 1970-es években is ültettek Bogarakat az Egyesült Államokban - a több, mint 20 centivel alacsonyabb hasmagasság miatt a "nem korhűen változtatott" autók számára is fenntartott Open kategóriába jelentkeztünk. Ez a kategória engedélyezi a digitális mérőműszerek használatát is, ám mi ragaszkodunk majd a hagyományokhoz, és szigorúan analóg stopperrel mérjük majd az időt.
Sok teendő és kérdés van még a versenyig, ám egy dolog biztos: olyan utolsók leszünk, ahogy az elő van írva. De nem baj, Danival azóta ezen vigyorgunk. Mivel a verseny a századmásodpercekre van kihegyezve, mi minden bizonnyal örülni fogunk annak, ha a megadott időhöz tíz másodperces közelségben beérkezünk a célba...
Nem is a győzelemért megyünk, hanem azért, hogy olyat tapasztaljunk, amit eddig nem. Mivel az autóm nem alkalmas arra, hogy bármilyen más versenyen érdemben indulhasson (de ha az lenne se szívesen ütném szét mondjuk egy rallycross futamon), most kiélhetem harci vágyaimat.
Ha pedig ti is kedvet kapnátok hozzá, akkor tájékozódhattok az eseményről a HIVATALOS WEBOLDALÁN, ahol április 12-ig küldhetitek el a nevezéseteket is. Gyertek minél többen, akár teljesen kezdők is, hátha akkor nem mi lennénk az utolsók...

2013. április 2., kedd

Apa kezdődik!



Ugyan még a mai napig sem érkezett el a határozottan tavasznak nevezhető évszak, az autós társadalom fittyet hányt az égiek mesterkedéseire, és hivatalosan is elkezdődött az idei szezon. Na, nem kell azt képzelni, ahogy szakállas marcona harcosok dacolnak az időjárással szemben, mint ahogyan anno a vikingek tették egyárbocos hajóikkal észak tengereinek háborgó vizein. Egyszerűen csak megnyíltak a Hungexpo kapui, ahol a látogatók megcsodálhatták az idei első nagy kiállítást, az Autó, Motor és Tuning Show-t.

Mi nagyon sokáig csak látogatóként terveztük körbejárni a kiállítást, ám végül úgy alakult, hogy mégiscsak kiállítunk egy vasat, valamint építünk egy kis standot is. A tavalyi KgstPartyn jól bevált módszert alkalmazva, 0 forintból állítottuk fel a kis nappalinkat, amely egyesek számára talán visszataszító lehetett, de igyekeztünk magunkat adni, nem próbálva megmutatni azt is, amink nincs.
Kontrasztként pedig ott díszelgett a standon Patkós Balázs frissen elkészült Zsigulija is, amitől nem csak a első pillantásra, de minden reggel, illetve minden különböző irányból beeső fénysugár megcsillanását követően becsokiztunk. De nem csak mi, a rendezőknek is tetszett.


Pénteken elindult a buli. Mivel még munkanap volt, viszonylag kevesen látogattak ki, így volt időnk szétnézni... Örömmel tapasztaltuk, hogy a tavalyihoz képest, viszonylag magasabb számban képviseltették magukat az értelmes autók, esetenként akár azok is, amelyek nem milliókból épültek, hanem egy igazán jó ötletet helyeztek az előtérbe. Mivel a klubok a nagy durranásaikat ellőtték a korábbi évek alatt, így a „nagy sztárok” hiányoztak, helyettük külön-külön talán kevésbé érdekes gépek foglalták el a területet, ám összességében jó volt rájuk nézni; az összkép – a mi szemünkkel nézve – sokat javult.

Igaz volt ez az új autókra is, hiszen elég csak a belgák földig ültetett, különben gyári ferdehátúira gondolni, vagy a soproniak letisztult VW-ire. Mindemellett pedig erősen megcsappant a bojlertuning-huszárok, és a dídzsék száma is. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna egy-két felismerhetetlen demoautó, de ugye kell az elrettentő példa is, különben Sanyika sose tanulja meg, hogy mit ne csináljon a szutykával.

A D pavilonba tett – a bömbölő diumdisu miatt – rövidre sikerült látogatás alatt megállapítottam, hogy idén a terepminta az új párizsi divat, hogy egy 50 fölötti, szakállas emberhez nem biztos, hogy a lila Porsche 911 a legjobban passzoló autó, hogy Skyline R34-re teljesen felesleges +30 centi toldat, és, hogy vannak emberek, akik képesek három teljes napig fenntartani az ott szólkó zene elviseléséhez szükséges alkoholszintet.


Viszont a legnagyobb csarnokban egy fokkal kellemesebb volt a helyzet. A 819 Company standján ugyan jól ismert, de igazán szemet gyönyörködtető vasakon legeltethettük szemeinket, s bár igazi újdonságot csak Horváth Laci Civic Shutle-ja okozott számunkra. Szívmelengető, hogy a srácok mennyire komolyan gondolják ezt az életérzést, ledöntve az idiótamódon megkreált márkanácizmust. Hatalmas tisztelet nekik!

Szintén főhajtás illeti a Retro Car Klubot is, akiknek nem is olyan messze fekvő standján idén sokkal változatosabb kocsik sorakoztak. A kiállításra egyébként is jellemző egy erős Volkswagen fölény, tavaly még ezt a standot is a német gyártó autói töltötték meg. Idén azonban sikerült sokkal változatosabb, de nem kevésbé érdekes felhozatalt összerakni. Mindezt válogatott stílusban, a teljesen eredetitől az elmebeteg megoldásokig.

A rövid kitérő után újra megpihenhettünk a raklapból tákolt foteleinken, kellemes Dire Straits-t hallgatva, tökéletesen kiszűrve a külvilág zajait. Ám, amikor zen szigetére akartunk menni, hogy a teljes lelki nyugalmat átéljük, elég volt átsétálnunk az EMAT-ra, ahol többnyire már ismert autók, és kreatívabbnál kreatívabb motorok fogadtak minket. Na, meg egy autó, amitől tényleg (de tényleg) befostunk...


Éppen Danival csaptunk egy gyors kört a Motorexpón, majd onnan először léptünk be az EMAT területére. Az első autó, amit megpillantottunk... valami fehér, lapos, rozsdás test... de nagyon lapos... de úristen milyen lapos. Ott megállt az élet, a környező standok zajai távolinak tűntek, a teljes csend és totális áhitat lett úrrá rajtunk, és úgy éreztük, hogy le kell térdelnünk, hiszen a hobbiautózás istene megjelent előttünk, és csókot lehelt hunyódó pillánkra. Ott állt a pavilon közepén egy fa alól kikukázott, szarrárohadt Škoda Octavia kombi, rottyföldön. A küszöb végigfeküdt a padlón, a kerék úgy dőlt, mint részeg biciklije a kocsma előtt, és áhh... Mi leborultunk, és hálát adtunk az imént említett istenségnek, hogy ezt a jelenést elénk tárta. Aztán kiderült, hogy az autó tényleg létezik, és tényleg ott van maga fizikai valójában. Látható, szagolható, és - ha nem félünk a tetanusztól, akkor - tapintható is. Nem volt kérdés, a föld alól is elő kellett ásni a két alkotó srácot, hogy ezt a csodát megmutathassuk nektek.

Persze ne feledkezzünk meg a többiekről sem, hiszen sok másik amerikai dög érkezett, valamint 1-2 új hazai építésű hot-rod is színesítette a rendezvényt. Ez külön öröm, hiszen minél több ilyen vas épül, annál nagyobb esély lenne az esetleges kompromisszumra a rodderek és a hatóságok között. Balázs is alakított a kisszerelmemen, a hűtőrács a hídtest mögé került, amitől az orra megrövidült. Mikor a terveket elmesélte, kicsit tartottam tőle, féltem, hogy elveszíti az autó a karakterét, de szerencsére ilyen baj nem történt, sőt! Így talán még szebb, még arányosabb lett a vas, amihez a hétvégére megérkezett a hengerfej is, szóval hamarosan összeáll, és lehet vele menni kenyérér'...


A húzósabb szombati és kicsit talán lágyabb vasárnapi nap után hullafáradtan, de a tőletek kapott rengeteg pozitív energiával feltöltődve kezdtünk neki a pakolásnak, majd pedig a végtelen hosszúnak tűnő hazaútnak. Innentől jön a pörgés, ismét többet leszünk Budapesten, mint itthon, keveset alszunk majd, sokat rohanunk, de talán egy cseppet sem bánjuk. Sőt, csak jönne már a következő...