A Velodrom számomra mindig is különleges lesz, hiszen már a
legelső alkalommal is olyan maradandó élményt nyújtott, amelyet a korábban még
soha egyetlen találkozó sem. Emlékszem tavaly ősszel földbe gyökerezett a
lábam, amikor átléptem az oválteknőt a külvilágtól elválasztó kaput, és
megláttam a pályán köröző autókat, ahogy éppen üvöltöttek a
boxerek-sorhatok-vényolcak.
Teljesen más volt, mint bármi más korábban. Olyan autókat
lehetett testközelből megtekinteni, amelyeket korábban csak kordon mögül,
esetleg kizárólag az internetről. És nem csak látni lehetett őket, teljesen
átélni, beszippantani a benzin illatát, ahogy a motorok feldübörögtek, hallani
a teknőben visszhangzó ordításukat. Ez a Velodrom, egy más világ, igazi
időutazás, ahonnan vissza se akarunk térni a jelenbe.
A második, a tavaszi esemény más volt. Ide már saját
autómmal érkezhettem, amely - bár nem akkora dolog - nekem hatalmas öröm volt.
Ugyan az elsőn résztvevő Maserati 8CM-et nehéz felülmúlni, amikor a KrazyKutters rat-rodja elindult a pályán a fix hűtőmaszkkal, és a mögötte vadul
rázkódó autóval, azt hittem megáll az idő, és az a szörnyeteg ott helyben
felfal minket.
A mostani Velodrom pedig ismét olyan nem várt élményeket
hozott, amiknek elmesélésére teljesen felesleges lenne túl sok karaktert
pazarolni, hisz soha az életben nem leszek olyan nagyszerű író, hogy ezt a
zseniális hangulatot hűen tükrözzem eme írással...
A rendezvény főszervezője, Noszvai András felajánlotta
számunkra NSU-ját, hogy sorsoljunk ki olvasóink között egy-két kört a pályán. A
szerencsések ezeket sorra átvették, Gergő és Gyuri autóztatták őket, én pedig
odabent rohangáltam a parkoló járművek között, Merki Pistától gyorstalpalót
kaptam a motorkerékpárok különböző hengerelrendezéseinak előnyeiről és
hátrányairól, valamint reménykedtem, hogy hamarosan a rat-rod is feldübörög a
pályára.
Ez utóbbi meg is történt, ám, némi műszaki probléma miatt a
kör kissé rövidre és lassúra sikeredett. Ezt a brutális látványon túl azért is
sajnálom, hiszen amikor a hét elején beszéltünk Balázzsal, azt mondta, hogy
"úgyis lógok neked egy hot-rod tesztvezetéssel, majd hétvégén
bepótoljuk". De úgy érzem lesz még alkalom...
Ám, hogy mindezek ellenére miért volt ennyire nagyszerű a
tegnapi Velodrom: a nap végén, a többiek után én is felmehettem a pályára
néhány kört tenni. De a többiekkel ellentétben nem az NSU-val, hanem a saját
Bogarammal. Ugyan eleinte kicsit tartottam a pálya minőségétől, hiszen a
kanyarokban azért rendesen dobálta az autókat, gondoltam: ha nagyon rossz, az
első kör után kiállok.
De nem volt rossz. Az elő kanyarban probléma nélkül
siklottunk át - hacsak az nem számít problémának, hogy mind utasom, Ádám, mind
jómagam üvöltöttünk a több, mint 50 fokos kanyarban elért sebesség és a
dőlésszög előnyös kombinációja miatt. Ott helyben megértettük, hogy emberek
miért mennek eseményről-eseményre fel a pályára, annak ellenére, hogy ugyanazon
az oválon gurulhatnak végig.
A második kanyarban már nem a meglepetéstől, hanem az
élménytől kiabáltunk, és közben elértük a megengedett 70 km/órás sebességet,
amivel végig az ovál felső szegélye mellett tudtunk autózni. A nagyobb
sebességnél az úthibákon le-lekoppant a vas, és bár állítólag messziről is
lehetett hallani, abszolút nem volt vészes csattanás. Így nem álltunk ki, végignyomtuk
az egész futamot. Figyeltem az előttem lassabban haladó - különben makulátlanul
gyönyörű - 850-es Fiatot, de előzésre nem került sor, mint ahogy az
egyenesekben a visszapillantóban egyre közelebb érő Alfetta sem ért utol.
A hullámvasutat is túlszárnyaló érzés ellenére a
legfélelmetesebb mégis az volt, amikor a leintés szomorú pillanatát követően
lassítani kellett a kanyarban. Azon túl, hogy a 850-es valaga hirtelen kezdett
közeledni, rendesen megilyedtem, hogy a kis tempónál legurulunk a kanyarból.
Persze ilyennek abszolút nem állt fenn a veszélye.
Hogy ez után mi történt, azt nem tudom. Egyetlen dolog
biztos, én onnantól vigyorogtam egész estig. És még most is. A Velodrom nekem
most ismét megmutata egy új arcát, amelyet még nem ismertem, de amitől nem
nehéz az eddigieknél is jobban megkedvelni a rendezvényt. Veszem elő a naptárt,
számolom a napokat a jövő tavaszi eseményig, újra ott akarok lenni a kanyarban!
Köszönjük András, köszönjük Velodrom!
Valamint köszönjük a Turbo Metal csapatának is a kölcsön fényképezőért, így képekkel is szolgálhatunk, nem csak szöveggel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése