2012. szeptember 25., kedd

A gépezet beindult



Ennyi idő alatt persze még semmi kézzelfogható eredményre nem sikerült jutni hot-rod témában, de futottam néhány kört, ami alatt pár dolog tisztázódott számomra. Kezd kikristályosodni, hogy mivel és hogyan kellene nekikezdeni...

Ugyan elég sokminden szükséges egy ilyen vasnak az összerakásához, a kritikus pont a karosszéria, így ezen lehetőségek felmérésével kezdtem a kutakodást. Egy helyen hirdettek egy Opelt, asszem 1932-ből, restaurált állapotban, de mivel a háttérben látszott, hogy más is van ott, így felhívtam a megadott számot. Ám, amikor elmondtam, hogy csak egy bódéra lenne szükségem, rákérdezett a másik fél, hogy hot-rodot szeretnék-e építeni. Rávágtam, hogy igen, erre ő elküldött anyukámba és rámcsapta a telefont.

A következő az egy Chevy kisteherautó hirdetése volt. Itt is látszott, hogy van más is a kertben, többek között egy Ford AA teherautó, és egyéb romok, melyek tökéletesen megfelelhetnek a célnak. Tanulva az előző esetből, óvatosabban próbáltam érdeklődni, csak egyszerűen háború előtti vasat szerettem volna, elsősorban romosat. Nem jutottunk sokkal előrébb, egy 170-es Mercedest ajánlott az úr, mint használható restaurálási alap. De annyiban maradtunk, hogy ha arra járok szétnézek, hogy mik vannak, miből lehet válogatni.

Végül sikerült elérnem azt a számot is, amelyet Balázstól kaptam, mint biztos lelőhely - az övé is innen van. Nem is tévedett sokat, az embernek van autója dögivel, ám csak kompletten adja el őket (már amennyire komplettek). Egyből feltette a kérdést, hogy hot-rodot szeretnék-e, mondtam, hogy nem, csak még nem döntöttem el, hogy milyenm autót szeretnék restaurálni (később Balázs mondta, hogy neki lehet mondani, nem törődik vele). Ő is ajánlott 170-es Mercit, majd pedig 1100-as Fiatot. Később mondta, hogy van még egy ugyanolyan C4-es Citroenje, mint a Balázsé, kompletten, 1,6 millióért. Nyeltem egy nagyot, és rákérdeztem arra, ami igazán érdekelt: van-e Ford T? Van, másfél misi. Itt majdnem elkezdtem magamat a földhöz csapkodni, de szerencsére hozzátette, hogy touring karosszériás (azaz négyajtós kabrió). Kétségtelen, hogy érdekes lehetne a végeredmény, de inkább maradok a roadsternél (kétajtós kabrió). Persze ajánlotta, hogy menjek el, nézzek szét nála, valamint mondta, hogy vannak alkatrészei T modellhez. Ez később tutira jól jöhet.


A lakatosoknál nem kaptam konkrét választ. "Meg lehet csinálni, de nem egyszerű" és "ez hülyeség, de nincs lehetetlen", valamint hasonló okosságokat mondtak, ahogy Földi Ati se jelentette ki egyértelműen, hogy megoldható egy ilyen bódé elkészítése. Szerinte nagy szívás, de ha elkapja a gépszíj, akkor addig csinálja, amíg kész nincs. Árat nem tudott mondani. De a váz összerakását azt minden további nélkül vállalta, szóval ez pipa. Csak a méreteket és magát a formát kell kitalálni, de ehhez látnom kell a Balázsét ismét, közelről.

Közben kaptam egy nagyon hasraütés-szerű ajánlatot egy üvegszálas karosszériára. Ez teljesen korrekt, legvégső esetre tökéletes megoldás lehet, egy matt barna fényezéssel (később pedig méretes koromfolttal az oldalán). Ám jobban örülnék, ha vasból lenne a bódé.

Aztán este hívott Balázs, hogy megtalálta a tökéletes motort a leendő rodomhoz, hiszen éppen most akadtak bele egy 1960-as Impala 5.0-ás V8-asába, amely elméletileg olyan 200 lóerő környékén teljesít. Ez egy small block, tehát méretben tökéletesen passzol a terveimre (nem mintha olyan nagy dolog lenne megváltoztatni). Szóval a motor megvan, kb. vasárban elhozható, és még csak rohanni se kell érte, hiszen nem sürgős az eladás.


Hosszú agyalást követően - mialatt a vonal minkét végén a netet böngésztük - az eBayen felfedeztük, hogy igen sok karosszériaelemet is árulnak külön-külön is az Államokban a Ford T roadsterhez. Szinte a komplett autót össze lehet szedni, és bár igen korrodáltak a darabok (ez jelen esetben nem is baj), kb. Bogár-javítóelem árban kínálják őket. Ugyan nem postázzák őket országon kívülre, nem gond, hiszen csak az EK Auto kinti telephelyéig kell eljusson, onnan már konténerben egy autóval együtt bármikor hazajöhet. Ha pedig egy-egy alkatrész mégsem lenne a piacon, azt még mindig le lehet gyártani, talán egyszerűbben, mint a teljes kádat. Ráadásul így nem szükséges nagy összeget egyszer letenni, hanem apránként beszerezhetek mindent a karosszériához. Bár nem a legegyszerűbb, de talán ez a legokosabb módja, nagy valószínűséggel ezt a megoldást választom. Már csak azért is, mert az eredeti patináját, valamint a préselés miatti apró finomságokat nem lehet reprodukálni.


Egyszóval a motor-váltó megvan, a váz elkészítésére találtam embert, a bódé beszerzése pedig megoldható értelmes áron. Egyszóval kész az autó. Csak akkor azt nem értem, hogy miért nem áll már itt a garázsban? Lélekben felkészültem, hogy majd valamikor 2014-ben ülök majd a volánjához, na meg arra is, hogy esetleg addig egy-két ősz hajszál is megjelenik a fejemen. De kit érdekel?

2012. szeptember 22., szombat

Valaki kötözzön meg!


Az a baj, hogy ha egyszer kitalálok valamit, akkor az nem hagy nyugodni. Így lett meg általános hatodikban az akkor legnagyobb LEGO Technic modellautó, és így lett jogsi után két évvel Bogaram. Éreztem, hogy kell, és ennyi elég is volt. Na jó, igazából buszt szerettem volna, de nem engedhettem meg magamnak. Részletkérdés.

Mint ahogy az előző postban is írtam, most a hot-rodok, pontosabban egy rat-rod iránti rajongásom jutott el a csúcspontjára. Egészen addig, hogy nem tud érdekelni, hogy ezek a vasak itthon nem legálisak, ahogy az sem, hogy valószínűleg évek múlva lesz belőle menetképes autó. És akkor sem lesz menetképes, mert az első rendőr még P-rendszámmal is megsimogatja az ánuszomat a gumibottal... Ráadásul egy nem mindig és minden körülmények között használható autóm már van. De nem érdekel, kell egy rod és kész.

A Bogárnak ugyan még van néhány megjavítani való apró hiányossága, a megjelenése az talán végleges. Lehetne variálni a felnikkel, beszerelni egy airride rendszert, vagy gondolkodtam különböző korabeli extrákon is, de nem sok értelme lenne. Ez utóbbiból szigorúan olyan ritkaságokat szerettem volna, amelyeket itthon nem találni (pl. vintage speed tetőcsomagtartó), de ezeknek az ára a csillagok közelében jár. Úgyhogy ugyanazt a pénzt inkább mondjuk egy hot-rod alvázra költöm. Meg kicsit úgy érzem, hogy kell a kihívás, kell az, hogy valami nagyon mást csináljak, kell egy rod és kész.


Már hetek óta agyalok rajta, hogy mi és hogyan lenne jó, beszéltem Balázzsal is egy közepesen hosszút telefonon, adott néhány alapvető tanácsot, telefonszámot, na és persze biztatott, hogy bátran kezdjek bele. Mivel nem nyertem meg a lottó ötöst, így nem ártana a föld közelében maradni, már ami az anyagiakat illeti. Éppen ezért a zárt karosszériát el is vetettem gyorsan, hiszen egy 1930 körüli karosszéria bőven millió fölött van, borzalmas állapotban. Éppen ezért a T-bucket-ok között kezdtem nézelődni, mert bár általában ezek szoktak az üvegszálból készített - szerintem - csilicsáré borzalmak lenni, néhány igen kellemes megjelenésű rat példányt is találni. 

Ugyan ezzel sem vagyok sokkal előrébb, mert a Ford T roadster kabinját legalább olyan nehéz megtalálni, mint bármi mást (Amerikában bezzeg van 350$-ért tökéletes állapotra öregedett bódé). De talán egy ilyen kádat egy ügyes lakatos el tud készíteni, ha nem találnék megfelelő bódét. Ez lesz a következő lépés. Hiszen a kialkudott ár függvényében döntöm majd el, hogy egyedileg készíttetem el, vagy vadászok eredeti karosszériát. Talán Belgiumban, ott most fellendült a hot-rod kultúra... 

A mai nap során volt egy kis szabadidőm, így megrajzoltam a leendő autót, hogy lássam a méreteket, az arányokat. Egy Chevy small-blockot gondoltam bele, hiszen csak V8-cal az igazi, a kis tömeghez pedig nem kell nagyobb motor, sőt. Ráadásul azt viszonylag egyszerű szerezni is. A futómű az szigorúan fix lesz, az autó hasa pedig 2-3 centire fut majd a földtől. Csomagtartó nem kell, csak maga a teknő.

A számok megvannak, már csak a mindezt összetartó vázat kell kitalálni. Ami biztos, hogy zártszelvényből készül majd a váza, nem foglalkozok az eredetivel, hiszen drága, bonyolult és felesleges. Csak azt nem tudom pontosan, hogy merre és hol kell megtartsa a rászerelt alkatrészeket, hova kellenek a felfogatási pontok, hol és milyen szögben kell meghajlítani. Ha a váz az autó legalján fut végig, akkor meg kell oldani a motor elhelyezését, hiszen a felfogatási ponttól 21 centire van a blokk alja. Ha pedig magára a vázra helyezzük a motort, akkor túlságosan magasan fut, és kettészeli a kabint. Azt hiszem ezeket a kérdéseket majd Balázs válaszolja meg nekem, majd ott az ő rat-rodja mellett.

Hogy ebből mikor lesz autó azt nem tudom, mindenesetre nagyon lelkes vagyok. Lehet, hogy ez lesz az én Hangyászom? Meglátjuk. Ha a temérdek kérdésem fontosabbik részére megtalálom a választ, akkor azt hiszem elindulhatunk a lejtőn...


2012. szeptember 20., csütörtök

Birtoklási vágy


Gondolom mindenki ismeri... Valamire ránéz az ember, és tudja, hogy kell neki. Nekem ilyen a Lancia komplett rali palettája (+a Montecarlo), a Volvo Amazon, a VW T1, de talán mindezek felett egy igazi rozsdás-füstösn rat-rod. Az egész a Krazy Kutters rodjával kezdődött még a tavalyi EMAT-on, később amikor fotóztuk, azóta pedig egyre jobban, amikor csak meglátom. Mostanában pedig túl sokszor találkoztam vele. 

Persze az ember álmodozik, nézelődik, hogy mégis mennyibe kerülne az, amit úgysem fog megvenni soha... Mivel egy 1930 előtti bódét beszerezni nem két forint, ráadásul alig-alig akad, így gyakorlatilag maradhat az álmodozás. Vagy mégse? 
Szerintem futok néhány kört, és ha nem feltétlen szükséges a háború előtti karosszéria, és találok egy lelkes lakatosmestert, akkor ki tudja, talán nem is olyan sokára felvisít majd a flex...

RozsdaTv - második adás előzetes

Ugyan az első adás kicsit nehezen készült el, szerencsére a másodikra nem kell olyan sokat várni, hamarosan érkezik. Benne egy beszámoló az idei év legnagyobb autós rendezvényéről, a Mini Világtalálkozóról, Danival közös utunk a Garbojamara, végül pedig egy szenzációs autó bemutatója: Pontiac Firebird Pro Street. Coming soon, ahogy szokják mondani...

2012. szeptember 18., kedd

Szántsuk fel Budapest útjait



Még a múltkori EK Auto garázsbuli alkalmával mondták a srácok, hogy a kompresszoros Firebird hamarosan visszatér az őshazába, októberben teszik hajóra. Kérdezték, hogy szeretnénk-e bármilyen formában megjeleníteni az autót előtte, és persze nem gondolkodtunk sokat a válaszon, megbeszéltük a Velodrom előtti napra a forgatást.


Két hetünk volt kitalálni a dolgokat, felkészülni a filmre, minimálisnál kicsit bővebb budapesti helyismerettel. Jöttek sorra az ötletek, kezdett végre először, még a forgatás megkezdése előtt formát önteni a történet. Ám sajnos Időközben kiderült: az egész filmet nekem kell majd egyedül felvennem, és bár sok ötletem volt, minimális tapasztalattal rendelkeztem. szerencsére Roli ismét kölcsönadta nekem a kameráját, így volt mivel dolgoznom, majd végül kiderült, hogy Dani is rész tud venni a forgatáson, így két kamerával rögzíthettük azt.
Az autó brutális volt, rajtunk kívül mindenki videóra vette, ahogy Gyuriék végiggurultak az Andrássyn. Sanszos, hogy maga Bruce Willis se okozott volna akkora tumultust Budapest útjain, mint amilyen a kerületeket bezengő V8-asnak köszönhetően kialakult.


Kaptunk vacsorameghívást, és úsztunk meg parkolási büntetést az autónak köszönhetően, nem is beszélve a lányok tömegeinek sikongatásáról. De legyen elég ennyi, a többi majd a RozsdaTv következő adásában érkezik. érdemes lesz megnézni...


2012. szeptember 16., vasárnap

Szeretlek Velodrom!



A Velodrom számomra mindig is különleges lesz, hiszen már a legelső alkalommal is olyan maradandó élményt nyújtott, amelyet a korábban még soha egyetlen találkozó sem. Emlékszem tavaly ősszel földbe gyökerezett a lábam, amikor átléptem az oválteknőt a külvilágtól elválasztó kaput, és megláttam a pályán köröző autókat, ahogy éppen üvöltöttek a boxerek-sorhatok-vényolcak.

Teljesen más volt, mint bármi más korábban. Olyan autókat lehetett testközelből megtekinteni, amelyeket korábban csak kordon mögül, esetleg kizárólag az internetről. És nem csak látni lehetett őket, teljesen átélni, beszippantani a benzin illatát, ahogy a motorok feldübörögtek, hallani a teknőben visszhangzó ordításukat. Ez a Velodrom, egy más világ, igazi időutazás, ahonnan vissza se akarunk térni a jelenbe.


A második, a tavaszi esemény más volt. Ide már saját autómmal érkezhettem, amely - bár nem akkora dolog - nekem hatalmas öröm volt. Ugyan az elsőn résztvevő Maserati 8CM-et nehéz felülmúlni, amikor a KrazyKutters rat-rodja elindult a pályán a fix hűtőmaszkkal, és a mögötte vadul rázkódó autóval, azt hittem megáll az idő, és az a szörnyeteg ott helyben felfal minket.

A mostani Velodrom pedig ismét olyan nem várt élményeket hozott, amiknek elmesélésére teljesen felesleges lenne túl sok karaktert pazarolni, hisz soha az életben nem leszek olyan nagyszerű író, hogy ezt a zseniális hangulatot hűen tükrözzem eme írással...


A rendezvény főszervezője, Noszvai András felajánlotta számunkra NSU-ját, hogy sorsoljunk ki olvasóink között egy-két kört a pályán. A szerencsések ezeket sorra átvették, Gergő és Gyuri autóztatták őket, én pedig odabent rohangáltam a parkoló járművek között, Merki Pistától gyorstalpalót kaptam a motorkerékpárok különböző hengerelrendezéseinak előnyeiről és hátrányairól, valamint reménykedtem, hogy hamarosan a rat-rod is feldübörög a pályára.

Ez utóbbi meg is történt, ám, némi műszaki probléma miatt a kör kissé rövidre és lassúra sikeredett. Ezt a brutális látványon túl azért is sajnálom, hiszen amikor a hét elején beszéltünk Balázzsal, azt mondta, hogy "úgyis lógok neked egy hot-rod tesztvezetéssel, majd hétvégén bepótoljuk". De úgy érzem lesz még alkalom...


Ám, hogy mindezek ellenére miért volt ennyire nagyszerű a tegnapi Velodrom: a nap végén, a többiek után én is felmehettem a pályára néhány kört tenni. De a többiekkel ellentétben nem az NSU-val, hanem a saját Bogarammal. Ugyan eleinte kicsit tartottam a pálya minőségétől, hiszen a kanyarokban azért rendesen dobálta az autókat, gondoltam: ha nagyon rossz, az első kör után kiállok.

De nem volt rossz. Az elő kanyarban probléma nélkül siklottunk át - hacsak az nem számít problémának, hogy mind utasom, Ádám, mind jómagam üvöltöttünk a több, mint 50 fokos kanyarban elért sebesség és a dőlésszög előnyös kombinációja miatt. Ott helyben megértettük, hogy emberek miért mennek eseményről-eseményre fel a pályára, annak ellenére, hogy ugyanazon az oválon gurulhatnak végig.


A második kanyarban már nem a meglepetéstől, hanem az élménytől kiabáltunk, és közben elértük a megengedett 70 km/órás sebességet, amivel végig az ovál felső szegélye mellett tudtunk autózni. A nagyobb sebességnél az úthibákon le-lekoppant a vas, és bár állítólag messziről is lehetett hallani, abszolút nem volt vészes csattanás. Így nem álltunk ki, végignyomtuk az egész futamot. Figyeltem az előttem lassabban haladó - különben makulátlanul gyönyörű - 850-es Fiatot, de előzésre nem került sor, mint ahogy az egyenesekben a visszapillantóban egyre közelebb érő Alfetta sem ért utol.

A hullámvasutat is túlszárnyaló érzés ellenére a legfélelmetesebb mégis az volt, amikor a leintés szomorú pillanatát követően lassítani kellett a kanyarban. Azon túl, hogy a 850-es valaga hirtelen kezdett közeledni, rendesen megilyedtem, hogy a kis tempónál legurulunk a kanyarból. Persze ilyennek abszolút nem állt fenn a veszélye.


Hogy ez után mi történt, azt nem tudom. Egyetlen dolog biztos, én onnantól vigyorogtam egész estig. És még most is. A Velodrom nekem most ismét megmutata egy új arcát, amelyet még nem ismertem, de amitől nem nehéz az eddigieknél is jobban megkedvelni a rendezvényt. Veszem elő a naptárt, számolom a napokat a jövő tavaszi eseményig, újra ott akarok lenni a kanyarban! Köszönjük András, köszönjük Velodrom!
Valamint köszönjük a Turbo Metal csapatának is a kölcsön fényképezőért, így képekkel is szolgálhatunk, nem csak szöveggel.

Nincs baj? Nincs.

Két hete csináltam magamnak elfoglaltságot, most nem. Beültünk csütörtök délután négyen a Bogárba, elindultunk Pestre, ott kiszálltunk. Pénteken mászkáltunk vele kicsit a városban, szombaton kigurultunk a Velodromra, majd ismét beleültünk - immáron hárman - és hazajöttünk vele. Ennyi. Semmi bonyodalom, semmi gubanc. Ilyen is van. Végre.

2012. szeptember 5., szerda

Szerepelj nálunk!


Szeretnél szerepelni a Magazinban? Itt az idõ! 
Nincs más teendõd, mint elküldeni 3 fényképet az autódról (eleje, hátulja, belseje) az info@rozsdakupac.hu címre. Tüntesd fel a neved, az autó típusát, és évjáratát (korhatár: 20 év!), a tárgy mezõbe pedig írd be: JÁTÉK.

Határidõ: Szeptember 30. 22:00

A beküldött autók fotói egy mappába kerülnek a Facebook oldalunkon, ahonnan TI választjátok majd ki a számotokra legjobban tetszõ (a jelentkezõk számától függõen) 16 vagy 32 autót. Ezeket a vasakat késõbb párokba sorsoljuk, s egyenes kieséses rendszerben ismételten TI dönthettek a gyõztesrõl. A végsõ gyõzelem mellé pedig egy megjelenés jár a Rozsdakupac Magazin hasábjain!

Mire vársz még? Elküldted már a fotókat?

2012. szeptember 1., szombat

Nincs baj? Csinálok!

Korábban ódákat zengtem a Bogárral történő kalandokról. Eleinte az elektromos rendszer szeretett a lehető legjobbkor meghalni, később pedig az ültetés összeállása miatti hibák jöttek elő. Nyár közepe-vége fele végre összeállt úgy az autó, hogy mondhatni tökéletesen és megbízhatóan üzemelt, bárhova el mertem vele indulni, és tudtam: meg fogok érkezni.

Így történt ez most is, hiszen szerda hajnalban egy pillanatra se gondolkodtam el azon, hogy más autóval jöjjek fel Budapestre, beültem a Bogárba 6-kor és néhány órával később kiszálltam Budán. Nem igaz, mert egyszer megálltam pisálni. Azóta is teljesen rendben van, kb. 500 kilométert tettem meg Debrecen óta. 


Ha már így minden ennyire klappol végre, akkor ideje csinálni valami olyat, ami miatt lehet az út szélén állva szerelni, mert a nélkül nem utazás az utazás. Tegnap este fotóztam egy autót a Szerémi út mellett egy telephelyen, majd ezt követően Petivel összefutottunk, hogy együtt menjünk a következő autó fotózására Dunaharasztiba. Mivel éppen egy szalonállapotú E500-as Mercit kellett Petinek elvinnie A-ból B-be, ezért úgy döntöttünk, hogy ezt egy hatvan kilométeres kerülővel tesszük meg, azaz azzal megyünk Harasztiba.


Rövid kitérő: Az autó 1992-es, 118000 kilométert futott, és makulátlanul gyönyörű. Minden akkori extra megtalálható benne, minden működik, semmi se zörög-kopog benne. Mindehhez társul az a 320 lóerős 5 literes V8-as, amely olyan hangtalanul jár, hogy ahhoz képest a Prius egy Tankcsapda koncert a Szigeten. A gázra lépvén az autó nem kérdez, de olyan kulturáltan indul el, hogy szinte elnézést kér, amiért két pislantás alatt százon van. Nem esz meg reggelire, nem tépi le a fejed, de megy mint a barom. Na de erről majd később, máshol.

Amikor mentünk kifele, Peti vezetett, és tisztán emlékszem, hogy a telefonom valamint a Bogár kulcsa az ölemben hevert. És utóbbiról ez az utolsó emlékem. Hogy a fotózáskor, az azt megelőző kajáláskor, vagy a benzinkúton való fotózáskor hagytam el, azt nem tudom. Egészen addig fel sem tűnt a hiánya, amíg újra ott nem álltam a Bogár mellett, és szerettem volna kinyitni. Ekkor feltúrtuk a Mercit, de mivel nem találtuk meg, ott éjszakázott a vas Fehérvári úton.


Az ember néha bízik hülyeségekben, ahogy tettem én is. Azt reméltem, hogy reggel, valami csoda folytán előkerül a kulcs, de nem. Viszont ma este valahogy haza kellene jutnom, így felhívtam Jávor Tomit, hiszen sejtettem, hogy nála a műhelyben akad néhány kulcs. A Bogarak pedig szeretik egymást nyitni, néha pedig indítani is. Előbbivel nem volt gond, találtunk olyat, amivel bejutottunk, de gyújtáskapcsolót nem tudtuk elfordítani. Rövid tanakodás után szétszedtük, így egy csavarhúzóval indíthatóvá vált. Később megszabadultunk a kormányzártól, ám így a kormányoszlopot nem tartotta más, csak a kormányműnél lévő felfogatás.

Így kicsit feszítenem kellett felfele a kormányt, de eljutottunk a Junkyard Zombies műhelyéig, ahol Tomi perecablakosából kölcsönvettük a kormányt tartó bilincset, így haza tudok menni. Otthon már össze tudom majd rakni, ott a pótkulcs, tehát gond egy szál se. Remélem kalandból ennyi lesz mostanra...