De végül minden megoldódik... avagy Garbojama 2012

Röpke két óra alvás után még hiába néztünk szét a parkolóban, hiszen rajtunk kívül csak tíz Bogár, a fák alatt, a sátrak között pedig ugyanennyi Busz állt. Tudtuk ezt, hiszen a csütörtök a találkozó első, gyülekező napja.

Éppen ezért úgy döntöttünk, bemegyünk Krakkóba, szétnézünk a belvárosban, hiszen bár én már láttam, Daninak még új volt. Ahogy leparkoltuk a vasat, megjelent egy srác mögöttünk és érdeklődött az autó iránt. Később kiderült, hogy neki is van Bogara és ő is ott lesz a találkozón. Megnyugtatott, hogy ha arról van szó, akkor biztosan fog tudni olyan embert keresni, aki ismét meghegeszti a futóművem. Ez kissé megnyugtatott, hiszen a lengyelek többsége nem nagyon - vagy egyáltalán nem - beszél idegen nyelvet, elmutogatni nehéz lett volna.

Csaptunk egy gyors kört a városban, a Katedrális és a Posztócsarnok körül, a Wawelbe pedig nem mentünk el, hiszen tudtuk, hogy a szombati kiállítás úgyis ott lesz a tövében. Krakkó lenyűgöző, a városközpont szép, tele van emberrel, rengeteg a külföldi, és nagy a meleg. Éppen ez utóbbi miatt gondoltuk úgy, hogy egy gyors mártózás a tóban nagyon kellemes lehetne.

Péntek reggel már lényegesen több autó fogadott minket, amikor kidörzsöltük a csipát a szemeinkből. Délelőtt két túrára lehetett jelentkezni, az egyik a wielickai sóbányába, a másik pedig a belvárosba vitte a szétnézni vágyókat... ezért mi elmentünk Auschwitzba. Bogárral. Nem, ne gondoljunk a történelmi háttér és az ideológia mögé. A hely napsütésben talán kevésbé megrázó, de a kiállítások szervezői gondoskodtak arról, hogy minden látogató átérezze azt, ami ott zajlott hetven évvel ez előtt.

Induláskor volt egy apró gyújtásproblémám, a már sokszor előfordult "beköpött gyertya" esete, de mikor kiszálltam megnézni, hogy melyik henger nem jár, akkor egy könnyed, nőies mozdulattal lerántottam az elosztófedelet. Ezt visszahelyezve, és a motort beindítva a probléma megoldódott, szépen járt és szépen húzott a motor. Egy kib*szott zseni vagyok, ennyi.

Még messze jártunk a naplementétől, de visszaérkezéskor már csak a sor végén, egy közlekedőt elzárva jutott számunkra hely a Kryspinów tó partján, annyira megtelt a hely autókkal. A két évvel korábbi tapasztalataim alapján nem vártam nagy csodát a lengyelektől, hiszen ott még többnyire a színek különböző kevergetéseiben ki is merül a Bogarak egyediesítése. Ennek ellenére idén már lehetett találni néhány meglepően szép darabot. Volt itt Cal-look 66-os nagymotorral, (nem értem miért) négycsavaros BRM-mel, akadt airride-os fémtisztára csiszolt vas, szörfös 61-es, 56-os kabrió. És persze örök kedvencem, a főszervező Artek világot megkerülő autója, ami a maga kopottságában, matricáival, festéseivel az egyik legszebb Bogár, amit valaha láttam.

Később begurult valami, ami nagyon lapos. A lengyel alkatrész kereskedő egy Porsche 356 felnikkel szerelt, ültetett-keskenyített Karmann Ghia kabrió, majd őt követően jött egy korai finn T1, szintén alacsonyan, 5 Spoke felniken. Ugyan ettől még nem érezhettük magunkat a BugIn-en, de a felhozatal lényegesen erősebb volt, mint ahogy arra a korábbi tapasztalataim alapján számítottam.

Viszont ekkor már senkit nem érdekeltek az autók. Néhányan ugyan megkérdezték, hogy lufis-e a futóművem, de többnyire a híres lengyel sör kellemes hatásait igyekeztek testközelből megtapasztalni. A buli már a tetőfokára hágott, és bár a helyi pop-rock kultúrában kevésbé vagyunk járatosak, inkább mi is a krakkói bandák koncertjét hallgattuk, mintsem a sátrunk szomszédságában tanyázó csapatot, akik negyvenedjére is bejátszották a fantasztikus Suck my dick című slágert.

Szombat reggel korán kellett kelnünk, ugyanis tízkor indult a felvonulás a belvárosba. Ugyan rendőri felvezetés nem volt, a jól kitalált útvonalnak köszönhetően némi dugót okozva, de sikerült együtt végiggurulni a Wawel tövéig. Itt a hely kissé szűkösnek bizonyult, ezért, amikor a végén mi megérkeztünk, már nem jutott hely. A szervezők utasítására csak leállítottam az autót a placc közepén.

A turisták hamar ellepték az autók közeit és persze ismét elhangzott a "van-e benne airride?" kérdés különböző nyelveken, és azok különös keverékein. Visszafele már egyedül mentünk, hiszen az utolsók között hagytuk el a terepet.

A táborban még megpróbáltunk benyomni egy 60 centis pizzát, majd pedig néminemű nemi vágyat éreztünk az éppen akkor betolt drag Bogár láttán. De ez nem az a fajta volt, ami felénk is jellemző a driftautókra és egyéb versenyautókra, azaz, hogy fogunk egy kiszuperált, lepukkant bódét és megtömjük zseniális műszaki tartalommal... Itt a 400 lóerős, turbós Typ4-es motoron kívül az autó minden pontja olyan már-már túlzó részletességgel volt kivitelezve, hogy abszolút nem bántam, amikor a szervezők közölték, hogy nem én, hanem ő nyeri a szépségverseny tuning kategóriáját - bár nem tudom, hogy az enyém mitől tuning.

A szombati buli talán az előzőnél is durvábbra sikerült. Mi sem bizonyítja jobban, hogy az esti koncert után (amit valami nagyobb banda adhatott, hiszen mindenki ott volt, és mindenki tudta a szövegeket) a szervezők egy felfújható medencét helyeztek el a színpadon, és abban fürödtek több-kevesebb ruhában. Reggel persze nem bírtak felkelni, de ezen annyira nem lepődtünk meg. 

Mi pedig annál inkább, hiszen egy igen hosszú út állt még előttünk hazáig. Igen sokat, közel 200 kilométert mászkáltunk kint az autóval, hogy lássuk, történik-e valami változás a futóművel. Mivel az észleléstől kezdve semmi sem történt, a hajszálrepedés ugyanakkora volt, hegesztés nélkül indultunk el.

Nem volt semmi probléma, a lengyel utak a megszokott minőségűek voltak, valamivel Zakopane előtt találtunk egy igen rossz szakaszt, majd hamarosan emelkedni kezdett az út. Nagyon. Aztán meg esni. Nagyon. Özönvízszerűen. Annyira, hogy a Bogár hátsó kerekei nem tudtak rendesen tapadni, így a - tábla szerint - 15%-os emelkedőn kipörögtek a kerekek és nem haladtunk. Tíz perc várakozás után csendesedett kicsit és tudtuk folytatni az utat. Innen igen komoly viharban jutottunk el Zakopanéig, ahol a hegyi szerpentinen már igazán szép idő fogadott.

Azért mentünk át Szlovákia kis útjain, mert úgy láthatunk olyan helyeket, amelyeket a nagyobb utakon esetleg nem, valamint a kis hegyi utakon igazán élvezetes tekergetni a kormányt. Na de ami itt Zakopane után jött, az maga az autós mennyország. Emelkedők-lejtők-kanyarok orrvérzésig, mindemellett pedig a Tátra csúcsainak látványa... Felesleges áradozni, oda el kell menni, végig kell ott gurulni. Pont.

Szlovákiában, Popradon túl sikerült olyan utat találnunk, ami bár igen hosszan visz át az igen magas hegyeken, aszfaltozása új, és a táj is a Tátráéhoz hasonlított. A Bogár szerette a hegyi utakat, kényelmesen mászott fel, majd néha-néha halk durranással égette ki a szennyet a lejtőkön, motorféknél. Rozsnyótól az út egyenes volt, egy magyar motoros csapathoz csatlakoztunk, és kicsit nehezen, de tartottuk a lépést velük, majdnem egészen a határig.

Onnan pedig már csak az Alföldön kellett végiggurulni, amit egy gyors bevásárlást követően megállás nélkül teljesítettünk. A vas a futómű problémájától - ami többnyire tervezési vagy kivitelezési hiba lehetett - gond nélkül teljesítette az utat. A hídtest repedése egészen hazáig változatlan maradt, nem lett nagyobb, ennek ellenére - bár lehet az idei szezont még egy gyors javítással megpróbálom kihúzni - ezt a hidat elhajítom a búsba...